Barátság

Sok szociálpszichológiai témájú könyvet olvastam az utóbbi napokban, és felfigyeltem pár érdekes gondolatra. Az emberi viselkedés sajátossága, hogy az ember keresi azoknak a társaságát, akikkel közös tulajdonságokkal rendelkeznek. Ez a közösség a külsőtől kezdve, az anyagi ás társadalmi helyzeten túl kiterjedhet a közös érdeklődési körön át sok mindenre. 

Mivel az utóbbi időben egyébként is sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne definiálni a barát fogalmát, ezért ezek a jelenségek éppen kapóra jöttek, hogy tisztázni tudjam magamban milyen kritérium alapján tekinthetek valakit a barátomnak. A válasz egészen evidens: a közös érdeklődés az az összetartó erő, ami  szerepet játszik abban, hogy az emberek sok időt töltenek együtt, mely révén kialakul a kölcsönös szimpátia, bizalom és közvetlenség, ami ezeket a kapcsolatokat jellemzi.

Sajnos tapasztalnom kellett, hogy a közös érdeklődés és tevékenységek eltűnésével már megszűnik az az összetartó erő, ami korábban arra ösztönzött, hogy hetente számtalan órát üldögéljek a barátaimmal kocsmákban, a lakásunkban vagy éppen a számítógép előtt. 

Forrás: Pinterest

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lelki terhet ró rám, ha találkoznom kell ezekkel a régi ismerősökkel (mert barátnak nem igazán nevezném őket, a fent említett okból kifolyólag). Ugyanakkor van pár olyan ember a környezetemben, aki ismerősök és az általam meghatározott barát definíciója között helyezkednek el, mivel a definíciónak megfelelően részben megvan a közös érdeklődés, azonban a kapcsolatunkat mégis egyfajta távolságtartás jellemzi. Ez persze nagyrészt nekem köszönhető, mert régebben volt pár elhamarkodott rossz reakcióm, ami miatt, ha jól érzem, akkor "házisárkányként" könyveltek el. A helyzeten az sem segít, hogy mind fiúk, ráadásul a szögletesebb fajtából. 

Mivel a hétvégén látogatóba érkeznek hozzánk, már előre hatalmába kerít a rossz érzés, mert minden egyes alkalom a következőképpen zajlik: az utolsó pillanatig nagy a bizonytalanság, hogy végül kinek nem felel meg az időpont, habár a találkozónk dátumát a legtöbb esetben már legalább 1 hónappal előbbre kitűzzük, így elvileg mindenki szabaddá tudná tenni magát, ha akarná. Ezen még túl tudom tenni magam, mert a leginkább az frusztrál, hogy habár a tervezéskor felmerül számos programjavaslat (melyeket én mindig nagy lelkesedéssel támogatok), azonban végül azzal telik el az idő, hogy ülünk a szobában, beszélgetünk számítógépes játékokról, zenékről, filmekről, sorozatokról, és persze becsúszik néhány magánéleti vonatkozású téma is, majd mindezt megfejelendő filmet vagy éppen sorozatot nézünk, zenét hallgatunk, és ha nagyon ki akarunk rúgni a hámból, akkor játszunk pár kör SOLO-t. Persze időnként becsúszik egy rövid csocsózással összekötött kocsmázás, vagy egy rövid városnézés, esetleg valami egyéb program, de többnyire ezek nagyin ritkák.

Lehet hogy nagyon nyersen hangzik, de így, ebben a formában számomra ezek az összejövetelek inkább fárasztóak, mint kellemesek. Elsősorban azért mert már sokszor hangoztattam, hogy változatosan és aktívan szeretném eltölteni az időmet, ami ezen összejövetelek alkalmával abszolút nem valósul meg. Egy szobában ülni és világot megváltani bármelyik napon tudok, és mivel ritkán mozdulok ki, így az ilyen "bulik" alkalmával kicsit több "izgalomra" vágyok. 

Másrészt nehezen teszem magam túl azon, hogy ezek az emberek az elfecsérelt éveimre emlékeztetnek. Azzal tisztában vagyok, hogy emiatt erős negatív érzéseket táplálok irántuk, habár jól tudom, hogy nem az ő hibájukból alakultak a dolgok úgy, ahogy. Ráadásul ők korántsem változtak annyit az utóbbi időben, mint én, így őket többnyire ugyanazok a dolgok érdeklik, amelyek régebben összehoztak és összekötöttek bennünket, mára azonban én ezeken már részben túlléptem.

Ha az interneten szétnézek a barátság keresőszót használva, mindenhonnan csak cuki képek és elmés idézetek ömlenek a képernyőmre, amelyek az életre szóló barátságok erejét hirdetik. Valóban így lenne? Az emberek többsége tényleg talál olyan társat (értelemszerűen a házastársán kívül), akivel egész életében szoros baráti kapcsolatot ápol? Vagy ugyanúgy, mint ahogyan a házasságok tönkremennek, a barátságok többsége sem állja ki az idő próbáját? Vagy ennél is egyszerűbb a válasz, és én vagyok defektes?

Hibázni annyi, mint meg sem próbálni

Az utóbbi időben nagyon elfoglalt voltam, mert beindult az egyetem, és pikk-pakk azon kaptam magam, hogy már december elejéig el is vagyok látva tennivalóval. Mivel megrögzött munkamániás vagyok, ezért az utóbbi hetekben nem igazán tudtam időt szakítani arra, hogy folytassam a koponyám körül tett utazásom dokumentálását, azonban mivel most éppen betegeskedek, ezért engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. 

Mivel teljesen új közegbe kerültem, ahol keményen kell dolgozni a sikerért, ezért felmerült bennem a kudarc kérdése, melyben előbb vagy utóbb mindannyiunknak része van. Abban is egészen bizonyos vagyok, hogy sokan az iskolában is megtapasztaljuk a kudarcot, illetve az arra adott hibás tanári reakciót, ami radikálisan meghatározhatja, hogy a fiatalok a későbbiekben hogyan néznek szembe tévedéseikkel, hibás döntéseikkel. 

Én már írtam róla korábban, hogy velem szemben nagyon magas elvárásokat támasztottak a tanáraim, ami önmagában nem lett volna gond, hiszen engem kifejezetten motiválnak ezek az elvárások. A gond akkor kezdődött, amikor a tanár letorkolt a rossz válaszért, és az az érzést keltette bennem, hogy hibázni rossz és megengedhetetlen. A hibás választ követően sajnos a tanáraim sokszor még meg is szégyenítettek az osztálytársaim előtt, ami még tovább fokozta bennem a kudarctól való rettegést.
Pedig tévedni természetes dolog, hiszen bizonyos dolgokat nem tudunk, vagy az adott helyzetben rossz döntést hoztunk és hibáztunk. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan hiba csúszott az emberiség történetébe, ami gyökeresen változtatta meg az életünket. Elég csak Kolombuszra gondolnunk, aki Ázsiába akart eljutni, de ehelyett felfedezte az amerikai kontinenst. A listát hosszasan lehetne sorolni, melyhez itt van néhány kiragadott példa. 

Sajnos az iskolában pontosan az ellenkezőjét sulykolják a diákokba, akik sokszor már jelentkezni sem mernek, attól tartva, hogy ha hibás választ adnak, akkor ismét nyilvános megszégyenítésben lesz részük. Az iskolának pedig pont az ellenkezőjére kellene nevelnie: nyitottságra és szabadságra, hogy kifejezhessük véleményünket. A sokévnyi rossz idegződést nehéz levetkőzni, ezért az egyetemen csúcsosodnak ki ezek a hatások igazán, ahol a tömött előadókban elhangzott tanári kérdések sokszor inkább csak költőiek, hiszen nem sokan merik vállalni, hogy egy nagyobb csoport előtt esetleg rosszul válaszoljanak a feltett kérdésre, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat.

Forrás: 9gag

Mivel az oktatási rendszer sikeresen belénk neveli a kudarctól való félelmet, ezért egy idő után megjelenik a kihívásoktól való félelem is. Hiszen ha valamit véghez kell vinnünk, akkor megvan az esély rá, hogy hibázunk. Ez pedig alapból sem tesz jót az önbecsülésünknek, pláne ha belénk sulykolták, hogy nem szabad hibázni, mert az rossz dolog. 

Ekkor jelenik meg az a kudarckerülő viselkedés, mely sokakat jellemez: alacsonyra teszik a mércét (hiszen a könnyű feladatokkal biztosan megbirkóznak), nem keresik a kihívásokat, és ha mégis kudarc éri őket, akkor hajlamosak azokat külső tényezőknek tulajdonítani.
A kudarctól én is tartok, mint mindenki, annak ellenére, hogy ha jobban belegondolok, az életemben sok sikert értem el, és nagyon kevés igazi, komoly kudarc ért. Sajnos mindazt a kellemetlen élményt, ami iskolásként ért nehéz elfelejteni, és levetkőzni a rossz szokásokat. A hibázástól és a tévedéstől való félelem ellen folytatott küzdelmemben csak egyre szabad gondolnom: igazi kudarc az, ha valamit meg sem próbálunk.