Hibázni annyi, mint meg sem próbálni

Az utóbbi időben nagyon elfoglalt voltam, mert beindult az egyetem, és pikk-pakk azon kaptam magam, hogy már december elejéig el is vagyok látva tennivalóval. Mivel megrögzött munkamániás vagyok, ezért az utóbbi hetekben nem igazán tudtam időt szakítani arra, hogy folytassam a koponyám körül tett utazásom dokumentálását, azonban mivel most éppen betegeskedek, ezért engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. 

Mivel teljesen új közegbe kerültem, ahol keményen kell dolgozni a sikerért, ezért felmerült bennem a kudarc kérdése, melyben előbb vagy utóbb mindannyiunknak része van. Abban is egészen bizonyos vagyok, hogy sokan az iskolában is megtapasztaljuk a kudarcot, illetve az arra adott hibás tanári reakciót, ami radikálisan meghatározhatja, hogy a fiatalok a későbbiekben hogyan néznek szembe tévedéseikkel, hibás döntéseikkel. 

Én már írtam róla korábban, hogy velem szemben nagyon magas elvárásokat támasztottak a tanáraim, ami önmagában nem lett volna gond, hiszen engem kifejezetten motiválnak ezek az elvárások. A gond akkor kezdődött, amikor a tanár letorkolt a rossz válaszért, és az az érzést keltette bennem, hogy hibázni rossz és megengedhetetlen. A hibás választ követően sajnos a tanáraim sokszor még meg is szégyenítettek az osztálytársaim előtt, ami még tovább fokozta bennem a kudarctól való rettegést.
Pedig tévedni természetes dolog, hiszen bizonyos dolgokat nem tudunk, vagy az adott helyzetben rossz döntést hoztunk és hibáztunk. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan hiba csúszott az emberiség történetébe, ami gyökeresen változtatta meg az életünket. Elég csak Kolombuszra gondolnunk, aki Ázsiába akart eljutni, de ehelyett felfedezte az amerikai kontinenst. A listát hosszasan lehetne sorolni, melyhez itt van néhány kiragadott példa. 

Sajnos az iskolában pontosan az ellenkezőjét sulykolják a diákokba, akik sokszor már jelentkezni sem mernek, attól tartva, hogy ha hibás választ adnak, akkor ismét nyilvános megszégyenítésben lesz részük. Az iskolának pedig pont az ellenkezőjére kellene nevelnie: nyitottságra és szabadságra, hogy kifejezhessük véleményünket. A sokévnyi rossz idegződést nehéz levetkőzni, ezért az egyetemen csúcsosodnak ki ezek a hatások igazán, ahol a tömött előadókban elhangzott tanári kérdések sokszor inkább csak költőiek, hiszen nem sokan merik vállalni, hogy egy nagyobb csoport előtt esetleg rosszul válaszoljanak a feltett kérdésre, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat.

Forrás: 9gag

Mivel az oktatási rendszer sikeresen belénk neveli a kudarctól való félelmet, ezért egy idő után megjelenik a kihívásoktól való félelem is. Hiszen ha valamit véghez kell vinnünk, akkor megvan az esély rá, hogy hibázunk. Ez pedig alapból sem tesz jót az önbecsülésünknek, pláne ha belénk sulykolták, hogy nem szabad hibázni, mert az rossz dolog. 

Ekkor jelenik meg az a kudarckerülő viselkedés, mely sokakat jellemez: alacsonyra teszik a mércét (hiszen a könnyű feladatokkal biztosan megbirkóznak), nem keresik a kihívásokat, és ha mégis kudarc éri őket, akkor hajlamosak azokat külső tényezőknek tulajdonítani.
A kudarctól én is tartok, mint mindenki, annak ellenére, hogy ha jobban belegondolok, az életemben sok sikert értem el, és nagyon kevés igazi, komoly kudarc ért. Sajnos mindazt a kellemetlen élményt, ami iskolásként ért nehéz elfelejteni, és levetkőzni a rossz szokásokat. A hibázástól és a tévedéstől való félelem ellen folytatott küzdelmemben csak egyre szabad gondolnom: igazi kudarc az, ha valamit meg sem próbálunk.