Emberi kapcsolatok

Ma a szokásos mémigényem kielégítése közben az alábbi képre akadtam:

Forrás: 9gag

Mivel az utóbbi napokban egyébként is a társas kapcsolatai minőségén rágódtam, ezért ez a kép megadta a kellő lökést, hogy összegezzem a gondolataimat.

Mint már bizonyára kiderülhetett - vagy ha nem akkor most leleplezem magam :D - nem vagyok a társasági élet középpontja. Ez nagyban köszönhető annak, hogy meglehetősen introvertált vagyok, és sok olyan dolog előtt értetlenül állok, amelyek a társas érintkezés hétköznapjaiban mindennaposak. Ilyen például a kínos csönd, ami általában mindenkit feszélyezni szokott. Engem például mostanában már egyáltalán nem zavar a csönd, sokkal inkább a kényszer, hogy amennyiben a partnerem nem rukkol elő valamivel, nekem kell bedobnom valami idétlen témát. (Viszont egész szép eredményeket érem el mostanában a "small talk"-kal, szóval van még remény, habár időnként így is idiótának tűnök, amikor valamilyen nagyon triviális témával próbálkozok.)

Nem értem az üdvözlést övező rituálék egy részét sem. Különösen azt nem, hogy miért kérdezi meg valaki, hogy vagyok, ha arra sem ad elég időt, hogy röviden válaszoljak a kérdésére. Vagy miért hiszik azt az emberek, hogy ha a "Mi újság veled?" kérdésre azt válaszolom, "Semmi különös.", akkor a legutóbbi találkozásunk óta eltelt hetekben a sarokba fordulva álltam és nem valóban nem történ velem semmi? Pedig a válaszommal csak azt szándékozom kifejezni, hogy minden rendben van, és különösebb katasztrófa sem történt velem. Persze a "Semmi különös." válasz után a többség abban a hitben, hogy letudta a társalgás rá vonatkozó udvariassági részét, azon nyomban el kezd magáról beszélni végeláthatatlanul. 

Persze a helyzet azért nem mindig olyan rossz, mint amilyennek lefestem, de mostanában az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy a szűken vett családomon és egy-két emberen kívül senkit sem érdekel mi történik velem. Vagy talán szerencsésebb és könnyebben érthető, ha nem szépítek, hanem kimondom a fájdalmas igazságot: nincsenek barátaim. 

Természetesen ez javarészt az én hibám, mert habár az egyetemen volt egy elég nagy társaság, amely tagjaival rendszeresen összejártam, idővel aztán jött egy bezárkózós időszakom, amikor nem sok minden érdekelt. Akkor eltávolodtam ezektől az emberektől, és idő közben ők is megváltoztak, én is nagyon nagy változáson mentem keresztül, és azok a dolgok, amelyek összetartottak bennünket (pl. zene, közös hobbi, egyetem) megszűntek. Hébe-hóba még összejárok pár emberrel vagy évente sikerül összehozni egy nagy közös összejövetelt, de már szinte teljesen elsorvadtak ezek a kapcsolatok. Hiába áll rendelkezésünkre számos technikai eszköz, ez sem tudja már áthidalni a közöttünk lévő távolságokat. 

Úgy érzem megkönnyebbültem, hogy őszintén leírtam a helyzetem, mert a probléma orvoslásának első lépése a diagnózis felállítása. Az már más kérdés, hogy rendelkezek-e kellő "orvosi képzettséggel" a probléma tényleges megoldására. 

Addig is maradnak a könyvek, a hosszú séták a városban, a tanulás és a barátom, aki már nagyon hosszú ideje az egyetlen társam, akivel megoszthatom a gondolataimat (és nem mellesleg nagy gyakorlata van a rigolyáim tolerálásában ;D).

Párhuzamos univerzumok

A hétvégén belefutottam a Lelkes testcsere című filmbe, és mint a címe is mutatja, klasszikus ötleten alapszik a történet: a nagymenő sportoló srác és az irodalomért lelkesedő visszafogott lány egy véletlen folytán testet cserél. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, a végén persze minden visszatér a rendes kerékvágásba, attól eltekintve, hogy az egymás testében eltöltött idő mindkettőjükben mély nyomot hagy. Bepillantást nyerhettek egymás életébe, ezért értékes tapasztalatokkal gazdagodtak mind magukról, mind a másikról.

A történet fontos tanulságot hordoz rohanó (vagy nevezzük inkább érzéketlen) világunkkal kapcsolatban: felszínesek vagyunk. Hajlamosak vagyunk mások cselekedeteit elítélni, habár nem ismerjük azokat a körülményeket, amelyek a másikat az adott lépésre kényszerítik. Pedig ha a kicsit is képesek vagyunk beleérezni magunkat a másik helyzetébe, szánni egy kis időt a másik megismerésére, akkor felfedezhetjük és megérthetjük azokat a tényezőket, melyek motiválják az embereket. Ehhez ráadásul nincs is szükség különleges képességekre, csak némi empátiára és nyitottságra, na meg persze türelemre.  

Azért tartom nagyon fontosnak, hogy nyitottak legyünk egymás iránt, mert minden ember egyéni életúttal, tapasztalatokkal rendelkezik, melyek hatására formálódott élete, és ezeknek a hatásoknak köszönhetően alakult ki személyisége. Minden ember a saját tapasztalatai szűrőjén látja és értelmezi az őt körülvevő környezetet, így ugyanarról a világról mindannyian különbözőképpen vélekedünk. Ha képesek vagyunk beleélni magunkat mások helyzetébe, akkor nagyon értékes tapasztalatokkal gazdagodhatunk, ráadásul egészen új nézőpontokat is megismerhetünk. 

A fizikusok és egyéb kutatók már régóta rengeteg energiát fordítanak a párhuzamos dimenziók feltárására, pedig ezek a párhuzamos univerzumok itt vannak tőlünk karnyújtásnyi távolságra. 

Éppen így érzek

A napokban találtam rá egy énekesnőre, akinek nagyon megtetszettek a dalai. Nemcsak azért mert nagyszerű hangja van, a zenéje is nagyon hangulatos, hanem mert nagyon egyszerű, mégis átütő erejű dalszövegeket ír. 

Az egyik dala nagyon betalált nálam, mert pont azt a hangulatot adja vissza, ami a hatalmába kerített mióta visszakerültem az egyetemre, és szembesültem az előttem álló feladatokkal. 

Ugyanúgy mint ahogyan a dalban, úgy bennem is lassan gyűlik a feszültség a követelmények és a megfelelni vágyás következtében. Ilyenkor hajlamos vagyok halogatni a dolgokat, hogy minél később kelljen szembenéznem az előttem tornyosuló feladatokkal. 

Milyen ironikus, hogy a lehető legrosszabb reakcióval válaszolok az ilyen stresszhelyzetekre, mellyel ráadásul tovább növelem a magamra nehezedő nyomást. Így pedig könnyű eljutni arra a pontra, amikor minden összedől és maga alá temet bennünket. Mivel ez már egyszer megtörtént velem, ezért állíthatom, nem kellemes amikor kicsúszik a talaj a lábunk alól. 

Nem juthatok el ismét arra a pontra, nem hagyhatom. Ráadásul azért sem juthatok megint mélypontra, mert még csak most állnak előttem az egyetemen az igazi, vissza nem térő lehetőségek, melyeket meg kell ragadnom. 

Mivel még nagyon az elején vagyok a teendőimnek, ezért remélem még időben eszméltem rá, hogy a régi rossz beidegződések lettek rajtam úrrá.

Tervek a jövőre nézve

Ahhoz képest, hogy laza félévkezdésre számítottam, már az első héten gyorsan bedobtak a mély vízbe. Míg arra számítottam, hogy majd csak ezen a héten indulnak be az órák, már túl is vagyok egy angol nyelvű kurzuson, amely tömbösítve egy egész napot és két délutánt vett igénybe. Ráadásul azzal is szembesülnöm kellett, hogy már nem diákként, hanem sokkal inkább egyenrangú partnerként, ifjú kutatóként kezelnek. Nagyon szokatlan ez az új helyzet, ami érthető, hiszen idő kell a beilleszkedéshez és az alkalmazkodáshoz is. Ez az én esetemben pláne igaz, mert új szituációkban, ismeretlen helyzetekben meglehetősen bizonytalanná és merevvé válok. Így van ez most is, habár igyekszek minél inkább laza és közvetlen lenni.

Viszont az átmeneti túlélésen kívül úgy gondolom hosszú távon is kifizetődő lenne, ha sikerülne pár rossz tulajdonságomat, gyengeségemet levetkőznöm. Ezért határoztam el, hogy összegyűjtöm azon tulajdonságaimat, amelyeken az elmúlt egy hét tapasztalatai alapján változtatni szeretnék, és terveim szerint a lehetőségeimhez mérten igyekszek majd ezen is munkálkodni.

A lista a következő:

1. Sokkal több önbizalomra van szükségem. 

2. Nem szabad félnem attól, hogy angolul nyilvánuljak meg. Mint az utóbbi időszak tapasztalatai mutatják, jól tudok angolul, és nem szabad félnem attól, hogy felsülök az esetleges hibák miatt, amelyeket beszéd közben elkövetek. (Ez természetesen összefügg az 1-es ponttal.)

3. Nem szabad állandóan a jövő miatt aggódnom. Az állandó aggodalmaskodás egyrészt megmérgezi a hétköznapjaimat, másrészt semmivel sem visz előrébb, nem úgy, mint a kemény és alázatos munka. 

Azt hiszem ez éppen elég nagy kihívás az elkövetkezendő hónapokra. 

ZsMH - 5-7. nap + összefoglalás

A nyári szünet utolsó hete egyébként is gyorsan szokott telni, de ez a hét különösen gyorsan véget ért, annak ellenére, hogy máskor csak vánszorog az idő. Ezúttal a tanévkezdés iránt érzett lelkesedésem sem lassította az idő múlását, márpedig általában ha valamit várok, szinte ólomlábakon halad az idő.

Pénteken utaztam, barátokat látogattunk, és egy nagyon fontos felismeréssel lettem gazdagabb: nagyon jó fejek a barátaim, de csak külön-külön. Ha összeszabadulnak egy nagy társaságba, akkor valahogy mindig kirekesztettnek érzem magam, pedig amikor külön-külön ülök le velük beszélgetni, akkor nagyon egy hullámhosszon vagyunk. A hiba valószínűleg az én készülékemben van, melynek felderítése még várat magára.

Szombaton pakolós-lazulós-pihenős napot tartottunk, és sikerült valahogy megtalálnunk a munka és a pihenés közötti összhangot, szóval nem lehetetlen! :D Ráadásul még angoloztunk is, szóval kitettünk magunkért.

Ma takarítás és családlátogatás volt terítéken, így aztán gyorsan eltelt a mai nap is. Így este hazafelé volt csak alkalmam ráeszmélni, hogy elérkezett a várva-várt nap, és holnaptól ismét egyetemista vagyok. :D

Összegzésként csak annyit mondanék, hogy sikerült tartanom magam a kitűzött tervemhez, és a korábbiakkal ellentétben ezen a héten nem mérgelődtem mások hülyesége miatt, és nem idegesítettem fel magam apróságokon. Ezek alapján pedig azt a tanulságot vonhatom le, hogy csak hozzáállás kérdése minden. Persze ezzel nem mondtam semmi újdonságot, amit eddig ne tudott volna bárki. Viszont ez a "kísérleti" hét bebizonyította, hogy képes vagyok ignorálni a zavaró tényezőket és pozitívan viszonyulni az emberekhez.

U.i.: Hazafelé teljes extázisba kerültem, mert eszembe belém hasított, hogy holnaptól új kezdet következik. A kocsiban ahogyan éppen válogattam a zenék között, amikor ráakadtam Michael Bublé Feeling Good feldolgozására. Csak nemrég ismertem meg ezt a számot, és azonnal nagyon megtetszett, habár a dal eredetije Nina Simone előadásában is fantasztikus, azonban a két dalnak szerintem nagyon eltérő a hangulata.

Most pillanatnyilag a Bublé-féle feldolgozás hangulata áll hozzám közelebb, így szóljon most ez az új kezdet örömére.