Első buktató

Még csak pár hét a célkitűzéseim megfogalmazása óta, így időszerű volt már, hogy felbukkanjanak az első akadályok is.

Hosszú hétvégét töltöttem együtt a barátaimmal a fővárosban, akik velem ellentétben nem lelkesednek annyira az aktív szabadidős programokért, annál inkább a számítógépes játékokért. Van pár játék, amivel én is szívesen játszok, azonban az utóbbi időben sikerült az ezekre fordított időt radikálisan csökkentenem.

Viszont most visszaestem. Mutattak egy régebbi - persze számomra teljesen új - stratégiai fantasy játékot, ami azonnal levett a lábamról. Ismét elkezdtem játszani és az utóbbi napokban a szabadidőm jelentős részét a virtuális valóságban töltöttem.

A kezdeti lelkesedés és belefeledkezés után eszméltem csak rá, hogy mint oly sokszor már, rossz úton járok. Gubbasztok a számítógép előtt és virtuális térben töltöm a szabadidőmet, amikor "odakint" annyi minden más vár még rám. Így aztán a pár napos intenzív virtuális lét után ismét kezdek visszatalálni önmagamhoz.

Közben elgondolkodtam az első bukásomon, és egy jelentős dilemmával kellett szembesülnöm: lehetséges változtatni az életünkön és a gondolkodásmódunkon úgy, hogy közben nem távolodunk el azoktól az emberektől, akik a régi önmagunkért kedveltek meg? Hogyan viszonyulnak majd ahhoz az emberhez, akivé válok? Vele is megtalálják majd a közös hangot vagy annyira nagy szakadék alakul ki, amelynek áthidalása már lehetetlen? Másrészről pedig ott a legfontosabb kérdés: megváltozhatunk-e akkor, ha a környezetünkön nem változtatunk?

Ismerkedjünk!

Mindig bajban vagyok, ha új emberekkel találkozok. Így most egyik célomként azt tűztem ki, hogy ezen változtatok. A változáshoz szükséges első lépés a problémák azonosítása, utána pedig jöhetnek a megoldáshoz vezető stratégiák.

Az esetemben az elsődleges probléma a bemutatkozás. Napjainkban már kevesen ismerik a társas érintkezésekhez kapcsolódó illemszabályokat, vagy egyszerűen eszükbe sem jut, hogy mondjuk a bemutatkozásnak is megvannak a maga szabályai. Az én esetemben akkor szokott kínos helyzet kialakulni, amikor az ismerőseim ismerőseivel találkozok. Ilyenkor elvárom, hogy a közös ismerősünk bemutasson az illetőnek, azonban ez az esetek többségében elmarad. Ilyenkor feszengeni kezdek, mert a szabályok szerint nekem, mint érkezőnek kell bemutatkoznom, azonban az ismerősömet sem szeretném rossz színben feltüntetni, amiatt hogy elmulasztotta a bemutatásomat. Innen pedig elindul az az ördögi kör, mivel mire megküzdök magamban ezzel a dilemmával, addigra a lehetőség elillan. Amint ez megtörténik, az idő előrehaladtával egyre kínosabbá válik a bemutatkozás. 

Sokszor kerültem ilyen helyzetbe, mivel az ismerőseim egy része valahogy természetesnek veszi, hogy az akit ismernek, azt valószínűleg én is ismerem. Az okok boncolgatására nincs lehetőségem, mivel nem látok a fejükbe. Én csak annyit tehetek, hogy a továbbiakban határozott leszek, és nem hagyom a barátaim udvariatlansága miatt kerüljek kellemetlen helyzetbe. 

A másik probléma, ami szerintem másokat is érinthet, hogy miről beszélgessünk egy újonnan megismert emberrel, ha esetleg kettesben hagynak bennünket. A kínos csendben végigült néhány perc nagyon kellemetlen tud lenni. Ilyen esetekben hiába próbáltam meg valahogy feloldani a helyzet feszültségét, sosem tudtam, mivel indíthatnám el a beszélgetést. Erre a problémára kínál megoldást a "small talk". Ennek segítségével sikeresen áthidalhatjuk a kezdeti kínos szakaszt és lehetőséget teremthetünk arra, hogy elindulhasson az érdemi beszélgetés. 

Az igazi titok

Biztosan mindenkinek van olyan dolog az életében, amivel elégedetlen. A külsőnktől kezdve, a munkánkon, a társas kapcsolatainkon át, egészen a magánéletünkig biztosan akad olyan, amin változtatnánk. Sokaknak megvan az ehhez szükséges lelki ereje, és képes céljai elérése érdekében áldozatokat hozni, míg mások gyorsan, erőfeszítés nélkül szeretnének eredményeket elérni.

Az utóbbi emberek csoportjába tartoznak azok is, akik képesek akár vég nélkül panaszkodni arról, hogy mennyire elégedetlenek, mennyire sanyarú a sorsuk, vagy éppen mennyire sikertelenek a munkájukban/tanulmányaikban. Őket célozzák meg a gyors fogyást ígérő csodaszerek, a diétásként feltüntetett (de közben cukorra teletömött) termékek, vagy a nagy kereseti lehetőségeket kínáló értékesítési (általában mlm) munkák is.

Véleményem szerint nekik szól Rhonda Byrne A Titok című műve is. Szeretném előre leszögezni, hogy magát a könyvet nem olvastam, így csak másodlagos információim vannak róla, de az alapján amit hallottam, olvasta róla, a következő körvonalazódott bennem a mondanivalójáról: a könyv a központ gondolata a vonzás törvénye, miszerint a pozitív gondolkodásmód hatással van sikereinkre, azaz ha pozitív gondolatok uralják a gondolkodásmódunkat, akkor könnyebben elérhetjük a céljainkat. Első hallásra szimpatikusnak tűnik a könyv központi gondolata, hiszen a pozitív hozzáállás elengedhetetlen ahhoz, hogy céljaink eléréséért küzdjünk, és még akkor is munkálkodjunk azok megvalósításán, amikor kudarcok érnek bennünket, és már feladni készülünk céljainkat.

A gond csak ott van, hogy ezek a gondolatok magukban hordozzák a félreértelmezés lehetőségét is, hiszen azt sugallják, elegendő várni a "csodát", ami előbb vagy utóbb bekövetkezik. Azok az emberek, akik így értelmezik a könyv mondanivalóját, önigazolást keresnek tétlenségükre, és valljuk be lustaságukra.

Pusztán sóvárgással, céljaink mantrázásával nem lehet előrébb jutni. Ha eredményeket akarunk, azokért keményen meg kell dolgozni. Persze vannak olyan szituációk, amikor külső körülmények miatt tényleg lehetetlen a céljaink elérése. Ezektől eltekintve azonban helytálló a mondás: áldozat nélkül nincs győzelem.

És a siker valóban győzelem, mert győzelmet aratunk a nehézségek felett, megvívunk a kihívásokkal, és felülkerekedünk önmagunkon. Számomra édes érzés, amikor hosszú hónapok erőfeszítése után révbe érek, és saját munkám gyümölcseit arathatom le. Mámorító érzés, dicsőséges pillanat, amikor erőfeszítéseimet siker koronázza. Ilyenkor érzem magam igazán embernek.

Mennyiség vs. minőség

Pár napja láttam a Lopott idő című filmet, és nagy hatással volt rám. Na nem a történet - ami erősen emlékeztet más filmekre - , nem is a színészi játék miatt, hanem  maga a koncepció miatt.

A film egy alternatív világban játszódik, ahol a genetikai kísérleteknek köszönhetően sikerült elérni, hogy 25 éves kor után nem öregszenek az emberek. Amint betöltötték a 25. életévüket kapnak egy évet, és elindul a karjukba épített óra. Innentől kezdve mindenkinek az a célja, hogy a lehető legtöbb időre tegyen szert, így érthető, hogy ebben a világban a legfőbb értékmérő a pénz. Időt kapnak fizetés gyanánt, idővel fizetnek az üzletekben, és időt halmoznak fel a tehetősek.

Ebben a világban sokan egyik napról a másikra tengetik életüket rettegve attól, hogy az órájuk számlálója eléri a nullát. Ezek az emberek a gettókban próbálnak életben maradni, ahol a legjobban mindenki attól tart, hogy elrabolják az idejét. A másik végletet a szó szerint értendő időmilliomosok alkotják, akik előtt több évezred is állhat, persze csak akkor, ha nem halnak idő közben erőszakos halált. Ezek a tehetős emberek ráérősen élik mindennapjaikat, testőrök hadával veszik magukat körbe, és tartózkodnak minden olyan dologtól, ami esetlegesen fenyegetheti az életüket. 

A film bemutatja ezt az ellentmondást, és éppen annyira járja körül a témát, hogy elgondolkodtasson bennünket is: az eltöltött időnk mennyisége vagy minősége a fontosabb? Éljünk úgy, hogy soha semmi sem történik velünk, mert félünk kilépni a komfortzónánkból, félünk a ránk leselkedő veszélyektől, vagy kockáztatunk, és feledhetetlen élményekre teszünk szert, melyekre mindig is emlékezni fogunk? 

Azért nem, mert...

Biztosan sokak számára ismerős az a helyzet, amikor kitűzünk valamilyen célt, akár külső nyomásra, akár saját elhatározásunkból, és ott állunk a megvalósításhoz szükséges első lépés előtt. Úgy gondolom, hogy ez a legkritikusabb pont. Sokan már itt elbuknak, mert nem képesek meghozni a célok megvalósulásához szükséges áldozatot (legyen az a megvalósuláshoz szükséges időráfordítás, vagy a lemondás bizonyos dolgokról). Ilyenkor jöhet a kifogáskeresés, amivel nyugtatni igyekszünk magunkat, hogy hiába az elhatározás, bizonyos tényezők mégsem teszik lehetővé céljaink megvalósulását.

A minap futottam bele egy ilyen listába, amelyen az új ötletek megvalósulásával kapcsolatos leggyakoribb kifogásokat gyűjtötte össze. A felsorolás szerint az időhiány, a kudarctól való félelem, a kezdeti nehézségek és a versengéstől való félelem mind előkelő helyet foglal el a listán.

Persze ezek az indokok nem minden esetben bizonyulnak kifogásoknak, hiszen elképzelhető, hogy valakinek tényleg nincs elég ideje vagy nincsen megfelelő anyagi háttere céljai megvalósítására. Azonban az esetek többségében sajnos a kezdeti lelkesedés ellenére ezekhez hasonló kifogásokat találunk, hogy lustaságunkat vagy éppen tétlenségünket magunk előtt is leplezzük. Sokszor láttam már fogadkozó, nagy jövőbeli terveket ecsetelő embereket, akik radikálisan szerettek volna változtatni az életükön, de a kezdeti lelkesedés után minden maradt a régiben.

Pedig az igazán nagy változásokhoz nem kell más, csak szemléletváltás, sajnos azonban pont fejben zajlanak legnehezebben a változások.

"Nekem tetszik, ha ez itt a vég"

Ma belefutottam egy origós szösszenetbe, ami tökéletes összhangban van azzal a témával, ami már jó ideje foglalkoztat, és ennek köszönhetően megszületett az első bejegyzésem is.

Az írás összefoglalta egy hosszú éveken át haldoklókkal foglalkozó ápolónő arra vonatkozó tapasztalatait, hogy haláluk küszöbén mit bántak meg a haldoklók. A lista a következőképpen alakul:

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.
5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Végigolvasva a listát, csupa olyan kívánság szerepel rajta, amelyek olyan egyszerű és hétköznapi dolgokkal kapcsolatosak, melyeken bárki tud változtatni. És talán éppen ezért is olyan meghökkentő ez a felsorolás, mert valószínűleg a többség minden bizonnyal képes lett volna változtatni ezeken dolgokon, ha még idejében eszmél, és megreformálja az életét.

Ez a cikk azért is talált most annyira szíven, mert az utóbbi pár hónapban nekem is sokat jártak a gondolataim az elmúláson. Ezek a gondolatok kezdetben meglehetős szorongással töltöttek el, majd megbékülve a vég elkerülhetetlenségével, arra jutottam, hogy a minél teljesebb és boldogabb életre kell törekednem, ezzel kihasználva életem kereteit, illetve csökkenteni azon tetteim vagy éppen azok hiányát, melyeket majd az utolsó pillanatokban majd meg kell bánnom. Minden igyekezetem ellenére biztosan lesz majd mit megbánnom, de nem szeretném, hogy életem végén kelljen szembesülnöm elhibázott életemmel, és a lehetőségeim elherdálásával.

Különösen figyelemre méltó a fenti listából az utolsó pont, mellyel kapcsolatban az említett ápolónő a következőt nyilatkozta: "Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásba." Ez a gondolat - azaz hogy a boldogság választás kérdése - bennem is megfogalmazódott, és végiggondolva a dolgokat, valóban csak a mi választásunkon múlik, hogy boldogok leszünk-e. Persze relatív, hogy kit mi tesz boldoggá, ugyanakkor vannak bizonyos általános érvényű célok, melyeket a többség igyekszik élete során megvalósítani. Ilyen cél például az önmegvalósítás, a pezsgő szociális élet kialakítása és fenntartása, az érdeklődésünknek megfelelő munka végzése, vagy éppen az anyagi javak birtoklása.

Én is boldog szeretnék lenni, ehhez viszont sok mindenben változnom kell. Meg kell látnom az apró dolgokban is az örömöt, hasznosan kell eltöltenem a szabadidőmet és javítanom kell a társas kapcsolataim minőségén. Remélem, hogy ez a blog hozzá fog járulni az általam áhított változásokhoz azzal, hogy lehetőséget teremt a gondolataim tisztázására, az apró örömök megtalálására és a szabadidőm tartalmas eltöltésére.

Beköszönő

Köszöntök minden kedves idetévedőt! :)

Régóta foglalkoztat a blogolás gondolata, azonban csak most érett meg bennem a kellő elhatározás, illetve csak mostanában alakult úgy a dolgaim, hogy okot is találtam az írásra.

Egy meglehetősen nehéz időszakon vagyok túl. A tragikus családi események mellett az anyagi gondokkal való szembesülés, a munkanélküliség és a társas kapcsolataim elsorvadása mind oda vezettek, hogy szembesülnöm kellett a felnőtt élet nehézségeivel. A körülmények hatására visszavonhatatlanul felnőtté váltam, és már nem tudok olyan felhőtlenül és nehézségektől mentesen tekinteni a jövőre, mint gondtalan gyermekként.

A nehézségek feldolgozása és a helyzettel való megbékélés nem következett be egyik pillanatról a másikra, azonban mostanra állíthatom, hogy sikerült túltennem magam a sokkon, és eljött a talpra állás ideje. Különösen azért is, mert beteljesült egy régóta dédelgetett álmom, és vissza nem térő lehetőséget kaptam, melyért ugyanakkor keményen meg is dolgoztam. Mivel pár évig parkolópályán voltam, ezért kicsit "elpuhultam", azonban eljött az ideje, hogy ismét visszatérjek a régi önmagamhoz, és felvegyem a tevékeny hétköznapok ritmusát.

Az átélt események és az előttem álló lehetőségek arra késztettek, hogy átgondoljam mihez kezdek a rendelkezésemre álló idővel. Így döbbentem rá, hogy rossz irányba terelődött saját hibámból az életem az utóbb években, ezért változtatnom kell. Változtatnom kell, mert csak akkor élhetek a számomra megadatott lehetőséggel, és teljesíthetem ki az életem. Éppen ezért a boldogságkeresés rögös útján indulok el, mely dokumentálásához ezt a blogot hívom életre.

Jó olvasást!