ZsMH - 3-4. nap

Úgy érzem jó úton haladok. Sikerült végre a napi rutinomból kiiktatni a stresszkeltő tényezőket: kevesebbet facebookozok, így nem ömlik a képembe a sok hülyeség, nem idegesítenek mások a fárasztó dolgaikkal, és boldogabb vagyok, hogy viszonylagos tudatlanságban tengethetem mindennapjaimat. :D

Szerdán tornáztam, és úgy tűnik nem hiába sanyargatom magam, mert egyre többen jegyzik, meg hogy látszik a változás. Volt aznap még angolozás, családlátogatás és minden ami jó.

Ma szintén angoloztam és fodrásznál is voltam, ezzel is hangolódva a tanévkezdésre. Szívem szerint ilyen frizurát viselnék, de attól tartok, hogy nem állna jól, ráadásul a szőke szín sem illik hozzám, és sokat kellene vele bajlódni.

(Forrás: Pinterest)

Így aztán maradtam a megszokott modern bubi frizurámnál, ami most kifejezetten jól sikerült, így azon ritka alkalmak egyike volt a mai, amikor elégedetten jöttem el a fodrászomtól.

ZsMH - 2. nap

Délelőtt kimozdultunk kicsit, és horgászni voltunk. Igaz csak egy kis keszeget fogtunk (amellyel kíméletesen bántunk és amint lehetett vissza is engedtük), ennek ellenére jól esett a szabad levegőn lenni és élvezni a napsütést. Ma sikerült még angolt tanulni, tornázni is, szóval aktívan telt a mai nap.

Mivel sikerült tartanom magam a kitűzött céljaimhoz, és nem terheltem magam felesleges negatív gondolatokkal. Talán ehhez az is hozzájárul, hogy kezdek egyre izgatottabb lenni az új tanév kezdete miatt. ;)

ZsMH - 1. nap

Már tegnap este felkészültem lélekben, hogy a héten tartani tudjam magam a célkitűzésemhez.

Azt hiszem, hogy viszonylag sikerült is, így eredményesen zárhatom az első napom. Igyekeztem mindennek a pozitív oldalát nézni, gyakorolni némi empátiát és elfogadni, hogy mindenkinek megvan a maga problémája. És hogy valami produktívat is felmutathassak, végre rendet tettem a számítógépemen: a mindenfelé szétszórt fájlokat mappákba rendeztem, a felesleges dolgokat letöröltem, és átláthatóbbá tettem az asztalomat is.

Holnap ha minden igaz délelőtt szabadtéri programom lesz, de erről majd a következő összefoglalóban.

Zsörtölődéstől Mentes Hét

Valamely - még előttem is ismeretlen - okból képes vagyok apró-cseprő dolgokon hihetetlenül felhúzni magam, és nem létező problémákon lovagolni.

Lehet hogy az a gondom, hogy túl szerencsés vagyok, csak éppen nem vagyok képes észrevenni és értékelni, mindazt ami körülvesz. Vagy amiatt van, hogy sok olyan ember van körülöttem, akik fel sem fogják, hogy a tetteiknek milyen hatása lehet másokra, míg én kínosan, talán már túlontúl is kínosan ügyelek arra, hogy senkit se bántsak meg. Vagy egyszerűen ilyen a természetem, és nem tehetek ellene.

Mivel a pontos választ nem tudom, viszont azzal tisztában vagyok, hogy az állandó zsörtölődés hihetetlenül zsémbessé tud tenni, márpedig az utóbbi napokban meglehetősen az voltam, ezért szeretném a világegyetem egyensúlyába vetett hitemnek megfelelően mindezt ellensúlyozni. Ezért nyilvánítom a jövő hetemet hivatalosan   is Zsörtölődéstől Mentes Hétté, avagy stresszmentes, az aktív kikapcsolódás és a régóta elvégzésre váró feladatok megoldására szánt időszakká.

Terveim között szerepel, hogy még csak kósza gondolatként sem bukkan fel bennem a mások butasága miatt aggodalmaskodás, ehelyett igyekszek pozitív és derűs hangulatban eltölteni a hetemet. Közben aktív leszek: tanulok, olvasok, zenét hallgatok, jó filmeket nézek, beszélek a barátaimmal, sétálgatok a városban, és kiélvezem a nyári szünet utolsó napjait.

Horoszkóp

Különösebben nem hiszek se a horoszkópban, se más ezoterikus dologban, ennek ellenére nemrégiben kezembe akadt egy eredetileg 1943-ban íródott, azóta újabb kiadást is megélt könyv, amely az ezotéria és a különböző mágiák történetével foglalkozik. 

Kíváncsiságból fellapoztam a horoszkópokkal foglalkozó fejezetet, ahol az egyes jegyek jellemzései olvashatók. Végigolvastam a saját jegyem jellemzését, és a leírtak kb. 90%-a egy az egyben érvényes rám.

Megdöbbentő, hogy milyen tökéletesen össze van benne szedve, mi velem a probléma.

"A Skorpió élénk, aktív szellemű ember, a lényeget keresi, a lét értelmét és ennek kapcsán szívesen foglalkozik okkult, misztikus tudományokkal. Megérzi a kozmikus összefüggéseket, lelki problémákkal szívesen foglalkozik, erős hajlandósága van a pszichoanalízishez.

Bolygója a tüzes Mars, eleme a víz. A kettő harcából alakul ki tulajdonképpen a Skorpió jellege. Ez a kettősség vonul végig életén. A tűz aktívvá, a víz passzívvá teszi. A tűz makacs ellenállást, a víz alkalmazkodást jelent. A kettő eredőjeképpen különösen szócsatákban van otthon.

Az alacsonyrendű Skorpió kíméletlen, kegyetlen, de nemcsak szemtől-szemben, haragtartó és nem tud megbocsátani. A nyolcadik házban lakik és ez a halál háza. Ezért, mint ahogy már mondtuk, az álom, az éjszaka területén jár a legbiztosabban. Reggel szívesen ül hosszú ideig magánosan, egy órát is eltölt így, míg munkához kezd.

A Skorpió ezentúl a fix, állandó jelekhez tartozik és ennek következtében anyagias, gyakorlatias, szereti a jó életet, kényelmet, pénzt. Tartózkodó, nehezen hozzáférhető, ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett, nem hagyja magát elnyomni, szívós, önfegyelme is nagy, de a víz-trigon következtében gyengén idealista, sokszor meggondolatlan, szenvedélyes, ingerlékeny.

Rossz konstelláció esetén betegesen féltékeny és nem bírja el a vetélytársakat. Lobbanékony, de máskor nemtörődömségbe esik. Büszke szellemi képességeire, sokoldalúságára és jó konstelláció esetén nagy munkateljesítményt lehet elvárni tőle. Szerelemben szenvedélyes, házassága nem tartós. Gyakran szenved különböző gátlásokban. Érzéki szenvedélyét nagyon gyakran tudja szellemi téren kiélni."

(Fónagy Iván: A mágia és a titkos tudományok története. Pallas Antikvárium Kiadó 1999, 241-242)

Áldozat nélkül nincs győzelem

Igaz, már régen túl vagyunk a záróünnepségen, és elmondtak már mindent az olimpiáról, amit el lehetett, én mégis szeretnék még ehhez az eseményhez pár idevágó gondolatot hozzáfűzni.

Az utóbbi napokban szinte csak arról lehetett olvasni, micsoda sikereket értek el a magyar sportolók. A többség elsősorban büszkeségét igyekezett kinyilvánítani ezzel kapcsolatban, azonban hamar megjelentek azok a vélemények is, melyek elbagatelizálták a sportolók eredményeit. Annak ellenére, hogy az emberek többsége "túllihegte" az eredményeket, ami ahhoz vezetett, hogy lépten-nyomon az az olimpia éremtáblázatba futhattunk a világhálón, illetve azokba az írásokba, melyek a sportolók eredményességének okait taglalták.

Minden bizonnyal számtalan tényező hozzájárult ahhoz, hogy ezen az olimpián jóval a várakozásokon felül teljesítettek sportolóink, azonban egy nagyon fontos dolgot kiemelnék ezzel kapcsolatban.

Elvitathatatlan ezektől a sportolóktól az érdem, hogy elsősorban egyéni sikerüknek tekinthető győzelmük. Kitartó, kemény munkával, sok lemondással és áldozattal sikerült a legjobbak legjobbjaivá válniuk, és eljutni a legmagasabb csúcsokig. Biztosan számos alkalommal ütköztek nehézségekbe, leküzdhetetlennek tűnő akadályokba, azonban elért eredményeik bizonyítják, hogy nem tántorodtak el céljaiktól, hanem tovább küzdöttek.

Ez, a céljaik eléréséért vívott küzdelem, és az azokért hozott áldozat teszi őket követendő példává mindannyiuk számára.

Az "Aha!-élmény" 2. rész

Minden az általános iskolai éveimhez vezethető vissza. Második osztályos voltam, amikor az egyik megyeszékhelyről egy közeli faluba költöztünk, és a helyi általános iskolába kezdtem el járni. Szorgalmas és viszonylag tehetséges kisdiák voltam, így hamar az akkori kifejezéssel élve "ötös tanulóvá" váltam. A tanárok kifejezetten szerették ezeket a diákokat, részben mert a jó tanulóval nincsen gond, részben mert saját munkájuk sikerét látták ezekben a tanulókban.

A tanáraim többsége azonban pocsék pedagógus volt. Belém nevelték a megfelelni vágyást, és ezzel a legrosszabbat tették velem, amit pedagógus gyermekkel művelhet. Ha esetleg nem ötöst kaptam, megszidtak érte, hogy mit képzelek, hogy nem hoztam az elvárt formámat, mindezt többször a teljes osztály előtt. Ráadásul az osztálytársaim is élvezték, ha rosszul teljesítettem, mivel ilyenkor saját frusztrációjukat is kiélhették, és szabadon kigúnyolhattak. Nagyon rosszul esett a nyilvános megszégyenítés, és mindaz a rosszindulat, ami ilyenkor a nyakamba zúdult. A helyzeten az sem javított, hogy a szüleim is kellő nyomást gyakoroltak rám azzal, hogy állandóan dicsértek, mindenkinek azzal büszkélkedtek, mennyire "okos" és tehetséges vagyok.

Mit tehet ilyenkor egy gyerek? Az akkori helyzetben a lehető leglogikusabbnak tűnő lépést választottam: igyekeztem megfelelni a követelményeknek, és elkerülni a frusztráló szituációkat. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a külső elvárások lassan belsővé váljanak, és belső motivációvá váljon a megfelelni vágyás, a minél jobb teljesítmény elérése. Ez pedig nagyon erős belső hajtóerővé vált számomra, ami külső nyomás nélkül is mindig arra ösztönzött, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam.

Itt érdemes visszakanyarodni a barátaimhoz és a velük való viszonyomhoz. Egy olyan embernek, akinek a megfelelni vágyás az egyik legfőbb hajtóereje, kifejezetten szüksége van arra, hogy a környezete elismerje, vagy legalábbis visszajelzést kapjon az őt körülvevő emberektől. Ebből a perspektívából nézve hirtelen teljesen más megvilágításba kerülnek a dolgok. Minden bizonnyal a barátaim is hibásak a kialakult helyzet miatt, azonban nem tagadhatom, hogy a hiba elsősorban bennem van.

A saját frusztrációktól terhes lelkivilágom az, ami miatt rosszul érintenek ezek a - valljuk be, egyébként jelentéktelen - dolgok. Mivel azonban gyermekkoromban kellően bevésődött a követelmények-teljesítmény-dicséret "szentháromság", így most is igénylem a jó teljesítményt követő "jutalmat", a megerősítést. Ennek hiányában pedig valami megtörik bennem. Olyan vagyok, mint Pavlov felingerelt kutyája, aki hiába várja a csengetés után az eledelét. Mintha mindaz, amiért elértem hirtelen semmivé válna. Kevés ennél rosszabb érzés van.

Miután ráeszméltem, hogy ezek a dolgok összefüggnek, belém hasított a felismerés is: talán csak én túlzom el a dolgokat, és valójában elsősorban én vagyok a hibás a kialakult helyzetért. Én is olyan emberré váltam, mint akik sikeresen megnyomorították az életemet.  Én is túlzott elvárásokat fogalmazok meg másokkal szemben, és ezzel megkeserítem a saját életemet, mert a többség nem tud vagy egyáltalán nem akar megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Más részt én is ugyanúgy a környezetem zsarnokává válok, mint egykori tanáraim.

A szocializáció működésének iskolapéldája vagyok. 

Az "Aha!-élmény" 1. rész

Időnként a legkülönbözőbb helyeken és időpontokban vannak a legtalálóbb gondolataim. A minap a kocsiban ültem és bámészkodtam, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, és Aha-élményben volt részem. Nem tudom pontosan minek a hatására, talán csak a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, vagy annak, hogy aznap éppen másik lábbal keltem fel, de a fejemben már régóta motoszkáló gondolatok egy egységes egésszé álltak össze, és hirtelen megvilágosodott előttem minden.

Az utóbbi időben sokat járt az agyam a barátaim viselkedésén, valamint a velük kapcsolatos érzéseimen. Minden bizonnyal az én hibám is, hogy eltávolodtam sok olyan embertől, akikkel korábban szoros kapcsolatot ápoltam, azonban az egyetemi élet végével mindenki bekerült a munka világába, és sokkal nehezebb alkalmat találni a találkozókra. Ugyanakkor megszűnt a bennünket korábban összetartó közös kapocs is, és mindannyiunk érdeklődése sokat változott, így kevesebb is már a közös téma.

Jó lehetőség lenne a kapcsolattartásra a közösségi oldalak használata, azonban ez sokszor zsákutcába vezet. Nem tudom pontosan, hogy a figyelmetlenség vagy sokkal inkább az érdektelenség miatt, de rendszeresen hiába várok bármiféle reakcióra, vagy késik, vagy abszolút elmarad.

Még  az lenne a legkevesebb probléma, hogy az online közösségi térben ki hogyan viselkedik, jobban zavar az, hogy amikor végre eljutunk a személyes találkozóig, akkor is elhanyagolva és mellőzve érzem magam. Egyébként sem vagyok túlságosan bőbeszédű, de sokszor megesik, hogy az üdvözlést követő udvariassági körök után abban a helyzetben találom magam, hogy csak hallgatom mások beszámolóit, olyan történeteit, amelyekhez nem tudok mit hozzászólni, sokszor ráadásul olyan emberekről, akiket nem is ismerek. Értem én, hogy mindenki magáról szeret és tud beszélni a legtöbbet, de az ideális aránynak, valahol 70%-30% körül kellene lennie. Ne ez az, ami többnyire eltorzul a kb. 90%-10% arány felé. Ráadásul, ha alkalmas pillanatot is találok arra, hogy mondjuk közöljek velük egy engem ért jó hírt, üres gratuláción kívül nem sok mindent kapok.

Ez pedig rettenetesen zavar. Elsősorban azért, mert rengeteg időt és energiát fordítottam az utóbbi időben céljaim elérésére, és rosszul esik, hogy bárki ér el sikert, azt mindig nagyobb érdeklődés kíséri mint az én dolgaimat. Visszaolvasva az előző mondatot, eléggé kicsinyesen hangzik, pedig csak arra gondolok, hogy az emberi kapcsolatok alapja a kölcsönösség, és úgy érzem, ez a mi esetünkben sokszor hiányzik. Így pedig én sem tudok őszintén érdeklődni, sokszor pedig örülni sem mások sikerének, mert ott vannak bennem az apró tüskék, a sértettség és a keserűség apró szilánkjai. 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez miért frusztrál kifejezetten. Miért élem meg kifejezetten negatívan az ilyen  helyzeteket, és miért sóvárgok annyira az emberek elismeréséért?

Folyt. köv.

Újult erővel

Ismét itt vagyok, és készen állok a folytatásra.

Igaz legutóbb még elég borúlátóan láttam a helyzetemet, azonban közben végigjártam a szokásos köröket. Elcsüggedtem, közben még kritikusabb lettem magammal szemben, így még több hibámat hánytorgattam fel magamnak, ráadásul közben rossz visszajelzéseket is kaptam, és eljutottam az önsajnálat és önostorozás legmélyebb bugyraiba.

Szerencsére az utóbbi időben sikerült eljutnom odáig, hogy már nem süllyedek bele a saját lelki mocsaramba, hanem megrázom magam, és talpra állok. Az önsajnálat és lelki posványban való dagonyázás helyett az energiáimat inkább a megújulásra, a fejlődésre és a tanulásra fordítom.

Pár napja már elkezdtem a rendszeres testmozgást, mivel kiválóan eltereli a figyelmet, ráadásul nagyszerű módja az feszültséglevezetésnek. Ma pedig belekezdek az angoltanulásba. Már 1-2 hónapja kristályosodott bennem a gondolat, hogy meg akarom csinálni a felsőfokú nyelvvizsgát is, szóval a szokásos egyéni felkészüléssel ma neki is állok az ismétlésnek.