Minden az általános iskolai éveimhez vezethető vissza. Második osztályos voltam, amikor az egyik megyeszékhelyről egy közeli faluba költöztünk, és a helyi általános iskolába kezdtem el járni. Szorgalmas és viszonylag tehetséges kisdiák voltam, így hamar az akkori kifejezéssel élve "ötös tanulóvá" váltam. A tanárok kifejezetten szerették ezeket a diákokat, részben mert a jó tanulóval nincsen gond, részben mert saját munkájuk sikerét látták ezekben a tanulókban.
A tanáraim többsége azonban pocsék pedagógus volt. Belém nevelték a megfelelni vágyást, és ezzel a legrosszabbat tették velem, amit pedagógus gyermekkel művelhet. Ha esetleg nem ötöst kaptam, megszidtak érte, hogy mit képzelek, hogy nem hoztam az elvárt formámat, mindezt többször a teljes osztály előtt. Ráadásul az osztálytársaim is élvezték, ha rosszul teljesítettem, mivel ilyenkor saját frusztrációjukat is kiélhették, és szabadon kigúnyolhattak. Nagyon rosszul esett a nyilvános megszégyenítés, és mindaz a rosszindulat, ami ilyenkor a nyakamba zúdult. A helyzeten az sem javított, hogy a szüleim is kellő nyomást gyakoroltak rám azzal, hogy állandóan dicsértek, mindenkinek azzal büszkélkedtek, mennyire "okos" és tehetséges vagyok.
Mit tehet ilyenkor egy gyerek? Az akkori helyzetben a lehető leglogikusabbnak tűnő lépést választottam: igyekeztem megfelelni a követelményeknek, és elkerülni a frusztráló szituációkat. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a külső elvárások lassan belsővé váljanak, és belső motivációvá váljon a megfelelni vágyás, a minél jobb teljesítmény elérése. Ez pedig nagyon erős belső hajtóerővé vált számomra, ami külső nyomás nélkül is mindig arra ösztönzött, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam.
Itt érdemes visszakanyarodni a barátaimhoz és a velük való viszonyomhoz. Egy olyan embernek, akinek a megfelelni vágyás az egyik legfőbb hajtóereje, kifejezetten szüksége van arra, hogy a környezete elismerje, vagy legalábbis visszajelzést kapjon az őt körülvevő emberektől. Ebből a perspektívából nézve hirtelen teljesen más megvilágításba kerülnek a dolgok. Minden bizonnyal a barátaim is hibásak a kialakult helyzet miatt, azonban nem tagadhatom, hogy a hiba elsősorban bennem van.
A saját frusztrációktól terhes lelkivilágom az, ami miatt rosszul érintenek ezek a - valljuk be, egyébként jelentéktelen - dolgok. Mivel azonban gyermekkoromban kellően bevésődött a követelmények-teljesítmény-dicséret "szentháromság", így most is igénylem a jó teljesítményt követő "jutalmat", a megerősítést. Ennek hiányában pedig valami megtörik bennem. Olyan vagyok, mint Pavlov felingerelt kutyája, aki hiába várja a csengetés után az eledelét. Mintha mindaz, amiért elértem hirtelen semmivé válna. Kevés ennél rosszabb érzés van.
Miután ráeszméltem, hogy ezek a dolgok összefüggnek, belém hasított a felismerés is: talán csak én túlzom el a dolgokat, és valójában elsősorban én vagyok a hibás a kialakult helyzetért. Én is olyan emberré váltam, mint akik sikeresen megnyomorították az életemet. Én is túlzott elvárásokat fogalmazok meg másokkal szemben, és ezzel megkeserítem a saját életemet, mert a többség nem tud vagy egyáltalán nem akar megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Más részt én is ugyanúgy a környezetem zsarnokává válok, mint egykori tanáraim.
A szocializáció működésének iskolapéldája vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése