Napi gondolatébresztő 2.

(A mondást eredetileg Don Meredith-től származik, de Sheldon szájából viccesebben hangzik.)

Napi gondolatébresztő 1.

Visszatérés

Hosszú ideje nem írtam bejegyzést, aminek több oka is van, de elsősorban az elfoglaltságomnak tudható be. 

Már részt az utóbbi hónapokban jelentősen átalakult az életem, és ezzel alapvető hatással volt a közérzetemre. A mindennapos elfoglaltság, a rám váró kihívások és feladatok lefoglaltak, így nem volt arra időm, hogy rágódjak a dolgaimon, vagy éppen újabb felfedezéseket tegyek önmagammal, a személyiségemmel kapcsolatban. Mostanában viszont volt egy kis időm pihenni, és az agyamban állandóan kattogó fogaskerekek újabb felismeréssel ajándékoztak meg. 

Gyakori levertségem, ingerlékenységem, cinikusságom és negatív világlátásom nem abból fakadt, hogy alapvetően rossz természetű ember lennék, sokkal inkább abból a kilátástalan helyzetből, amelybe kerültem. Szorgalmas tanulással töltött egyetemi évek után mindenki abban reménykedik, hogy sikerül elhelyezkednie. Lehetőleg a szakmájában, habár bölcsész és tanár diplomával annak is örül az ember, ha egyáltalán sikerül munkát kapnia. Én másfél évig kerestem munkát, és összesen 1 olyan álláslehetőség adódott, ahol eséllyel indulhattam a meghirdetett pozíció megszerzéséért. 

Hosszú idő volt ez a másfél év, amely szépen lassan a naiv fiatalos reménykedésből reménytelen helyzetté vált, alaposan megtépázva az önbecsülésemet, az önmagamba és a tanulmányaim hasznába vetett hitemet. Idővel megkeseredtem, cinikussá és rosszindulatúvá váltam. Keserűséggel töltött el, hogy tanulmányaim hiábavalónak bizonyultak, hogy rajtam kívül a barátaimnak kivétel nélkül volt munkája, és én, aki a legkeményebben tanultam végig az elmúlt éveket, képtelen voltam érvényesülni.

Mostanra szerencsére ez a helyzet megváltozott. Végre nekem is van "munkám", ráadásul azon szerencsés kevesek egyike vagyok, aki azzal foglalkozhat, ami érdekli. A szeptember óta eltelt harmadik hónap eleje, a budapesti utam utáni napok voltak azok, amikor rádöbbentem, hogy ismét a régi vagyok. Ismét tudtam a barátaimmal felhőtlenül beszélgetni, nem volt bennem sértettség, sem pedig a felszín alatt izzó harag. Jól éreztem magam, szórakoztam, és ahogy észrevettem a többiek is jól érezték magukat a társaságomban.

Őszinte hazugságok

Mivel az elmúlt hetekben sok munkám akadt, ráadásul nagy kihívásokkal kellett megküzdenem, ezért minden energiám le volt kötve, és nem volt időm az állandó agyalásommal mindent túlbonyolítani. Mostanra a folyamatos szellemi munka következtében eléggé kimerültem, és habár jövő héten két szóbeli prezentáció is vár rám, nagyon nehezen veszem rá magam a felkészülésre. 

Ehelyett a "kedvenc" kedvtelésemet űzöm: azon rágódom, hogy szociális kapcsolataimban miért vagyok sikertelen. Ezzel a témával már sok esetben foglalkoztam a blogon, és ezekből a posztokból már egyértelműen kirajzolódni látszik számomra is, hogy nem vagyok egy könnyű eset. Sok rossz beidegződéssel és gátlással vagyok terhes, amelyeken nem segít az sem, hogy nem feltétlenül a legelfogadóbb és legtámogatóbb emberekkel hozott össze a sors. 

A legnagyobb probléma azonban bennem van, az én frusztrációim azok, amelyeket folyamatosan másokra kivetítek. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy az esetek többségében annyira negatív színben látom a "barátaimat". A bennem kavargó indulatok, a felszín alatt motoszkáló, soha ki nem mondott érzések azok, amelyek számtalanszor arra késztetnek, hogy rágódjak a megváltoztathatatlan múlton, ugyanakkor kihagyjam a változtatás lehetőséget a jelenben és zsörtölődjek a még meg sem történt jövőn. 

Forrás: 9gag

Régen, kisgyerekként őszinte, szókimondó voltam, az az igazi ártatlan típus, aki nevén nevezte a körülötte lévő dolgokat. Amikor új osztályba kerültem kisiskolásként és megjegyeztem, hogy az egyik fiúnak egy műtétből fakadó forradás volt a szája felett, akkor egyből mindenki lehurrogott, hogy igen, műtéte volt, tegyem magam rajta túl. Egyébként sem illik ilyet megjegyezni. Pedig életemben nemcsak először láttam ilyen sebhelyet, hanem egyáltalán sebhelyet, így gyerekként igenis izgatott, hogy a a fiú miért különbözött tőlünk.  Ezt az esetet a mai napig nem felejtettem el, és arra is tisztán emlékszem, hogy milyen rosszul éreztem magam utána, mint aki valamiféle tabut szegett meg. Pedig csak az ártatlan gyermeki kíváncsiság vezérelt. 

Az esetet követően kisiskolásként még számos ehhez hasonló botlásom volt őszinteségemből fakadóan. Majd új osztályba kerültem, a falusi kis iskolából egyszer csak egy nagy városi iskolában találtam magam. Itt a játékszabályok számomra még inkább ismeretlenek voltak, így itt is sikerült jó pár rossz élménnyel gazdagodnom. Viszont lassan kezdtem megérteni, hogy mi a legfontosabb szabály: az őszinteség nem kifizetődő. Keserű tapasztalat volt ez számomra, mert gyermeki idealizmusom itt jelentős csorbát szenvedett. Lassan elkezdtem az elfogadott normák szerint viselkedni, és így sikerült is részben beilleszkednem. 

Azonban az így szerzett tapasztalataim örökre meghatározták az emberekhez való viszonyomat és a társas kapcsolataimat. Az őszinteségem elenyészett, és megszületett a másoknak megfelelni akaró tinédzser énem. Ezzel megszületett az a konformista énem is, amely olyan dolgokhoz is bólogatott, amellyel nem értett egyet, csak mert nem merte másoktól eltérő véleményét nyilvánosan vállalni. Becsaptam másokat, de leginkább magamat, mert olyan emberek barátságát igyekeztem őrizni, akik nem azért kedveltem amilyen valójában voltam. 

Habár sikerült kialakítanom néhány őszinte kapcsolatot is, alapvetően csapdába ejtettem  magam  olyan emberek között, akiket sokszor félrevezettem. Most is ennek a levét iszom: ahelyett, hogy megmondanám a véleményemet őszintén, magamban fortyogok mások hülyesége miatt, meg persze hallgatásommal még bátorítom őket. 

Változtatni mindig nehéz. De az első lépést már megtettem, azonosítottam, hogy mi a problémás terület, amely korrigálásra szorul. Nem állítom, hogy könnyű lesz, és egyik napról a másikra sikerülni fog, de igyekszem mindent elkövetni, hogy minél hamarabb jó, akarom mondani őszinte útra térjek.

Barátság

Sok szociálpszichológiai témájú könyvet olvastam az utóbbi napokban, és felfigyeltem pár érdekes gondolatra. Az emberi viselkedés sajátossága, hogy az ember keresi azoknak a társaságát, akikkel közös tulajdonságokkal rendelkeznek. Ez a közösség a külsőtől kezdve, az anyagi ás társadalmi helyzeten túl kiterjedhet a közös érdeklődési körön át sok mindenre. 

Mivel az utóbbi időben egyébként is sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne definiálni a barát fogalmát, ezért ezek a jelenségek éppen kapóra jöttek, hogy tisztázni tudjam magamban milyen kritérium alapján tekinthetek valakit a barátomnak. A válasz egészen evidens: a közös érdeklődés az az összetartó erő, ami  szerepet játszik abban, hogy az emberek sok időt töltenek együtt, mely révén kialakul a kölcsönös szimpátia, bizalom és közvetlenség, ami ezeket a kapcsolatokat jellemzi.

Sajnos tapasztalnom kellett, hogy a közös érdeklődés és tevékenységek eltűnésével már megszűnik az az összetartó erő, ami korábban arra ösztönzött, hogy hetente számtalan órát üldögéljek a barátaimmal kocsmákban, a lakásunkban vagy éppen a számítógép előtt. 

Forrás: Pinterest

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lelki terhet ró rám, ha találkoznom kell ezekkel a régi ismerősökkel (mert barátnak nem igazán nevezném őket, a fent említett okból kifolyólag). Ugyanakkor van pár olyan ember a környezetemben, aki ismerősök és az általam meghatározott barát definíciója között helyezkednek el, mivel a definíciónak megfelelően részben megvan a közös érdeklődés, azonban a kapcsolatunkat mégis egyfajta távolságtartás jellemzi. Ez persze nagyrészt nekem köszönhető, mert régebben volt pár elhamarkodott rossz reakcióm, ami miatt, ha jól érzem, akkor "házisárkányként" könyveltek el. A helyzeten az sem segít, hogy mind fiúk, ráadásul a szögletesebb fajtából. 

Mivel a hétvégén látogatóba érkeznek hozzánk, már előre hatalmába kerít a rossz érzés, mert minden egyes alkalom a következőképpen zajlik: az utolsó pillanatig nagy a bizonytalanság, hogy végül kinek nem felel meg az időpont, habár a találkozónk dátumát a legtöbb esetben már legalább 1 hónappal előbbre kitűzzük, így elvileg mindenki szabaddá tudná tenni magát, ha akarná. Ezen még túl tudom tenni magam, mert a leginkább az frusztrál, hogy habár a tervezéskor felmerül számos programjavaslat (melyeket én mindig nagy lelkesedéssel támogatok), azonban végül azzal telik el az idő, hogy ülünk a szobában, beszélgetünk számítógépes játékokról, zenékről, filmekről, sorozatokról, és persze becsúszik néhány magánéleti vonatkozású téma is, majd mindezt megfejelendő filmet vagy éppen sorozatot nézünk, zenét hallgatunk, és ha nagyon ki akarunk rúgni a hámból, akkor játszunk pár kör SOLO-t. Persze időnként becsúszik egy rövid csocsózással összekötött kocsmázás, vagy egy rövid városnézés, esetleg valami egyéb program, de többnyire ezek nagyin ritkák.

Lehet hogy nagyon nyersen hangzik, de így, ebben a formában számomra ezek az összejövetelek inkább fárasztóak, mint kellemesek. Elsősorban azért mert már sokszor hangoztattam, hogy változatosan és aktívan szeretném eltölteni az időmet, ami ezen összejövetelek alkalmával abszolút nem valósul meg. Egy szobában ülni és világot megváltani bármelyik napon tudok, és mivel ritkán mozdulok ki, így az ilyen "bulik" alkalmával kicsit több "izgalomra" vágyok. 

Másrészt nehezen teszem magam túl azon, hogy ezek az emberek az elfecsérelt éveimre emlékeztetnek. Azzal tisztában vagyok, hogy emiatt erős negatív érzéseket táplálok irántuk, habár jól tudom, hogy nem az ő hibájukból alakultak a dolgok úgy, ahogy. Ráadásul ők korántsem változtak annyit az utóbbi időben, mint én, így őket többnyire ugyanazok a dolgok érdeklik, amelyek régebben összehoztak és összekötöttek bennünket, mára azonban én ezeken már részben túlléptem.

Ha az interneten szétnézek a barátság keresőszót használva, mindenhonnan csak cuki képek és elmés idézetek ömlenek a képernyőmre, amelyek az életre szóló barátságok erejét hirdetik. Valóban így lenne? Az emberek többsége tényleg talál olyan társat (értelemszerűen a házastársán kívül), akivel egész életében szoros baráti kapcsolatot ápol? Vagy ugyanúgy, mint ahogyan a házasságok tönkremennek, a barátságok többsége sem állja ki az idő próbáját? Vagy ennél is egyszerűbb a válasz, és én vagyok defektes?

Hibázni annyi, mint meg sem próbálni

Az utóbbi időben nagyon elfoglalt voltam, mert beindult az egyetem, és pikk-pakk azon kaptam magam, hogy már december elejéig el is vagyok látva tennivalóval. Mivel megrögzött munkamániás vagyok, ezért az utóbbi hetekben nem igazán tudtam időt szakítani arra, hogy folytassam a koponyám körül tett utazásom dokumentálását, azonban mivel most éppen betegeskedek, ezért engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. 

Mivel teljesen új közegbe kerültem, ahol keményen kell dolgozni a sikerért, ezért felmerült bennem a kudarc kérdése, melyben előbb vagy utóbb mindannyiunknak része van. Abban is egészen bizonyos vagyok, hogy sokan az iskolában is megtapasztaljuk a kudarcot, illetve az arra adott hibás tanári reakciót, ami radikálisan meghatározhatja, hogy a fiatalok a későbbiekben hogyan néznek szembe tévedéseikkel, hibás döntéseikkel. 

Én már írtam róla korábban, hogy velem szemben nagyon magas elvárásokat támasztottak a tanáraim, ami önmagában nem lett volna gond, hiszen engem kifejezetten motiválnak ezek az elvárások. A gond akkor kezdődött, amikor a tanár letorkolt a rossz válaszért, és az az érzést keltette bennem, hogy hibázni rossz és megengedhetetlen. A hibás választ követően sajnos a tanáraim sokszor még meg is szégyenítettek az osztálytársaim előtt, ami még tovább fokozta bennem a kudarctól való rettegést.
Pedig tévedni természetes dolog, hiszen bizonyos dolgokat nem tudunk, vagy az adott helyzetben rossz döntést hoztunk és hibáztunk. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan hiba csúszott az emberiség történetébe, ami gyökeresen változtatta meg az életünket. Elég csak Kolombuszra gondolnunk, aki Ázsiába akart eljutni, de ehelyett felfedezte az amerikai kontinenst. A listát hosszasan lehetne sorolni, melyhez itt van néhány kiragadott példa. 

Sajnos az iskolában pontosan az ellenkezőjét sulykolják a diákokba, akik sokszor már jelentkezni sem mernek, attól tartva, hogy ha hibás választ adnak, akkor ismét nyilvános megszégyenítésben lesz részük. Az iskolának pedig pont az ellenkezőjére kellene nevelnie: nyitottságra és szabadságra, hogy kifejezhessük véleményünket. A sokévnyi rossz idegződést nehéz levetkőzni, ezért az egyetemen csúcsosodnak ki ezek a hatások igazán, ahol a tömött előadókban elhangzott tanári kérdések sokszor inkább csak költőiek, hiszen nem sokan merik vállalni, hogy egy nagyobb csoport előtt esetleg rosszul válaszoljanak a feltett kérdésre, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat.

Forrás: 9gag

Mivel az oktatási rendszer sikeresen belénk neveli a kudarctól való félelmet, ezért egy idő után megjelenik a kihívásoktól való félelem is. Hiszen ha valamit véghez kell vinnünk, akkor megvan az esély rá, hogy hibázunk. Ez pedig alapból sem tesz jót az önbecsülésünknek, pláne ha belénk sulykolták, hogy nem szabad hibázni, mert az rossz dolog. 

Ekkor jelenik meg az a kudarckerülő viselkedés, mely sokakat jellemez: alacsonyra teszik a mércét (hiszen a könnyű feladatokkal biztosan megbirkóznak), nem keresik a kihívásokat, és ha mégis kudarc éri őket, akkor hajlamosak azokat külső tényezőknek tulajdonítani.
A kudarctól én is tartok, mint mindenki, annak ellenére, hogy ha jobban belegondolok, az életemben sok sikert értem el, és nagyon kevés igazi, komoly kudarc ért. Sajnos mindazt a kellemetlen élményt, ami iskolásként ért nehéz elfelejteni, és levetkőzni a rossz szokásokat. A hibázástól és a tévedéstől való félelem ellen folytatott küzdelmemben csak egyre szabad gondolnom: igazi kudarc az, ha valamit meg sem próbálunk. 

Emberi kapcsolatok

Ma a szokásos mémigényem kielégítése közben az alábbi képre akadtam:

Forrás: 9gag

Mivel az utóbbi napokban egyébként is a társas kapcsolatai minőségén rágódtam, ezért ez a kép megadta a kellő lökést, hogy összegezzem a gondolataimat.

Mint már bizonyára kiderülhetett - vagy ha nem akkor most leleplezem magam :D - nem vagyok a társasági élet középpontja. Ez nagyban köszönhető annak, hogy meglehetősen introvertált vagyok, és sok olyan dolog előtt értetlenül állok, amelyek a társas érintkezés hétköznapjaiban mindennaposak. Ilyen például a kínos csönd, ami általában mindenkit feszélyezni szokott. Engem például mostanában már egyáltalán nem zavar a csönd, sokkal inkább a kényszer, hogy amennyiben a partnerem nem rukkol elő valamivel, nekem kell bedobnom valami idétlen témát. (Viszont egész szép eredményeket érem el mostanában a "small talk"-kal, szóval van még remény, habár időnként így is idiótának tűnök, amikor valamilyen nagyon triviális témával próbálkozok.)

Nem értem az üdvözlést övező rituálék egy részét sem. Különösen azt nem, hogy miért kérdezi meg valaki, hogy vagyok, ha arra sem ad elég időt, hogy röviden válaszoljak a kérdésére. Vagy miért hiszik azt az emberek, hogy ha a "Mi újság veled?" kérdésre azt válaszolom, "Semmi különös.", akkor a legutóbbi találkozásunk óta eltelt hetekben a sarokba fordulva álltam és nem valóban nem történ velem semmi? Pedig a válaszommal csak azt szándékozom kifejezni, hogy minden rendben van, és különösebb katasztrófa sem történt velem. Persze a "Semmi különös." válasz után a többség abban a hitben, hogy letudta a társalgás rá vonatkozó udvariassági részét, azon nyomban el kezd magáról beszélni végeláthatatlanul. 

Persze a helyzet azért nem mindig olyan rossz, mint amilyennek lefestem, de mostanában az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy a szűken vett családomon és egy-két emberen kívül senkit sem érdekel mi történik velem. Vagy talán szerencsésebb és könnyebben érthető, ha nem szépítek, hanem kimondom a fájdalmas igazságot: nincsenek barátaim. 

Természetesen ez javarészt az én hibám, mert habár az egyetemen volt egy elég nagy társaság, amely tagjaival rendszeresen összejártam, idővel aztán jött egy bezárkózós időszakom, amikor nem sok minden érdekelt. Akkor eltávolodtam ezektől az emberektől, és idő közben ők is megváltoztak, én is nagyon nagy változáson mentem keresztül, és azok a dolgok, amelyek összetartottak bennünket (pl. zene, közös hobbi, egyetem) megszűntek. Hébe-hóba még összejárok pár emberrel vagy évente sikerül összehozni egy nagy közös összejövetelt, de már szinte teljesen elsorvadtak ezek a kapcsolatok. Hiába áll rendelkezésünkre számos technikai eszköz, ez sem tudja már áthidalni a közöttünk lévő távolságokat. 

Úgy érzem megkönnyebbültem, hogy őszintén leírtam a helyzetem, mert a probléma orvoslásának első lépése a diagnózis felállítása. Az már más kérdés, hogy rendelkezek-e kellő "orvosi képzettséggel" a probléma tényleges megoldására. 

Addig is maradnak a könyvek, a hosszú séták a városban, a tanulás és a barátom, aki már nagyon hosszú ideje az egyetlen társam, akivel megoszthatom a gondolataimat (és nem mellesleg nagy gyakorlata van a rigolyáim tolerálásában ;D).

Párhuzamos univerzumok

A hétvégén belefutottam a Lelkes testcsere című filmbe, és mint a címe is mutatja, klasszikus ötleten alapszik a történet: a nagymenő sportoló srác és az irodalomért lelkesedő visszafogott lány egy véletlen folytán testet cserél. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, a végén persze minden visszatér a rendes kerékvágásba, attól eltekintve, hogy az egymás testében eltöltött idő mindkettőjükben mély nyomot hagy. Bepillantást nyerhettek egymás életébe, ezért értékes tapasztalatokkal gazdagodtak mind magukról, mind a másikról.

A történet fontos tanulságot hordoz rohanó (vagy nevezzük inkább érzéketlen) világunkkal kapcsolatban: felszínesek vagyunk. Hajlamosak vagyunk mások cselekedeteit elítélni, habár nem ismerjük azokat a körülményeket, amelyek a másikat az adott lépésre kényszerítik. Pedig ha a kicsit is képesek vagyunk beleérezni magunkat a másik helyzetébe, szánni egy kis időt a másik megismerésére, akkor felfedezhetjük és megérthetjük azokat a tényezőket, melyek motiválják az embereket. Ehhez ráadásul nincs is szükség különleges képességekre, csak némi empátiára és nyitottságra, na meg persze türelemre.  

Azért tartom nagyon fontosnak, hogy nyitottak legyünk egymás iránt, mert minden ember egyéni életúttal, tapasztalatokkal rendelkezik, melyek hatására formálódott élete, és ezeknek a hatásoknak köszönhetően alakult ki személyisége. Minden ember a saját tapasztalatai szűrőjén látja és értelmezi az őt körülvevő környezetet, így ugyanarról a világról mindannyian különbözőképpen vélekedünk. Ha képesek vagyunk beleélni magunkat mások helyzetébe, akkor nagyon értékes tapasztalatokkal gazdagodhatunk, ráadásul egészen új nézőpontokat is megismerhetünk. 

A fizikusok és egyéb kutatók már régóta rengeteg energiát fordítanak a párhuzamos dimenziók feltárására, pedig ezek a párhuzamos univerzumok itt vannak tőlünk karnyújtásnyi távolságra. 

Éppen így érzek

A napokban találtam rá egy énekesnőre, akinek nagyon megtetszettek a dalai. Nemcsak azért mert nagyszerű hangja van, a zenéje is nagyon hangulatos, hanem mert nagyon egyszerű, mégis átütő erejű dalszövegeket ír. 

Az egyik dala nagyon betalált nálam, mert pont azt a hangulatot adja vissza, ami a hatalmába kerített mióta visszakerültem az egyetemre, és szembesültem az előttem álló feladatokkal. 

Ugyanúgy mint ahogyan a dalban, úgy bennem is lassan gyűlik a feszültség a követelmények és a megfelelni vágyás következtében. Ilyenkor hajlamos vagyok halogatni a dolgokat, hogy minél később kelljen szembenéznem az előttem tornyosuló feladatokkal. 

Milyen ironikus, hogy a lehető legrosszabb reakcióval válaszolok az ilyen stresszhelyzetekre, mellyel ráadásul tovább növelem a magamra nehezedő nyomást. Így pedig könnyű eljutni arra a pontra, amikor minden összedől és maga alá temet bennünket. Mivel ez már egyszer megtörtént velem, ezért állíthatom, nem kellemes amikor kicsúszik a talaj a lábunk alól. 

Nem juthatok el ismét arra a pontra, nem hagyhatom. Ráadásul azért sem juthatok megint mélypontra, mert még csak most állnak előttem az egyetemen az igazi, vissza nem térő lehetőségek, melyeket meg kell ragadnom. 

Mivel még nagyon az elején vagyok a teendőimnek, ezért remélem még időben eszméltem rá, hogy a régi rossz beidegződések lettek rajtam úrrá.

Tervek a jövőre nézve

Ahhoz képest, hogy laza félévkezdésre számítottam, már az első héten gyorsan bedobtak a mély vízbe. Míg arra számítottam, hogy majd csak ezen a héten indulnak be az órák, már túl is vagyok egy angol nyelvű kurzuson, amely tömbösítve egy egész napot és két délutánt vett igénybe. Ráadásul azzal is szembesülnöm kellett, hogy már nem diákként, hanem sokkal inkább egyenrangú partnerként, ifjú kutatóként kezelnek. Nagyon szokatlan ez az új helyzet, ami érthető, hiszen idő kell a beilleszkedéshez és az alkalmazkodáshoz is. Ez az én esetemben pláne igaz, mert új szituációkban, ismeretlen helyzetekben meglehetősen bizonytalanná és merevvé válok. Így van ez most is, habár igyekszek minél inkább laza és közvetlen lenni.

Viszont az átmeneti túlélésen kívül úgy gondolom hosszú távon is kifizetődő lenne, ha sikerülne pár rossz tulajdonságomat, gyengeségemet levetkőznöm. Ezért határoztam el, hogy összegyűjtöm azon tulajdonságaimat, amelyeken az elmúlt egy hét tapasztalatai alapján változtatni szeretnék, és terveim szerint a lehetőségeimhez mérten igyekszek majd ezen is munkálkodni.

A lista a következő:

1. Sokkal több önbizalomra van szükségem. 

2. Nem szabad félnem attól, hogy angolul nyilvánuljak meg. Mint az utóbbi időszak tapasztalatai mutatják, jól tudok angolul, és nem szabad félnem attól, hogy felsülök az esetleges hibák miatt, amelyeket beszéd közben elkövetek. (Ez természetesen összefügg az 1-es ponttal.)

3. Nem szabad állandóan a jövő miatt aggódnom. Az állandó aggodalmaskodás egyrészt megmérgezi a hétköznapjaimat, másrészt semmivel sem visz előrébb, nem úgy, mint a kemény és alázatos munka. 

Azt hiszem ez éppen elég nagy kihívás az elkövetkezendő hónapokra. 

ZsMH - 5-7. nap + összefoglalás

A nyári szünet utolsó hete egyébként is gyorsan szokott telni, de ez a hét különösen gyorsan véget ért, annak ellenére, hogy máskor csak vánszorog az idő. Ezúttal a tanévkezdés iránt érzett lelkesedésem sem lassította az idő múlását, márpedig általában ha valamit várok, szinte ólomlábakon halad az idő.

Pénteken utaztam, barátokat látogattunk, és egy nagyon fontos felismeréssel lettem gazdagabb: nagyon jó fejek a barátaim, de csak külön-külön. Ha összeszabadulnak egy nagy társaságba, akkor valahogy mindig kirekesztettnek érzem magam, pedig amikor külön-külön ülök le velük beszélgetni, akkor nagyon egy hullámhosszon vagyunk. A hiba valószínűleg az én készülékemben van, melynek felderítése még várat magára.

Szombaton pakolós-lazulós-pihenős napot tartottunk, és sikerült valahogy megtalálnunk a munka és a pihenés közötti összhangot, szóval nem lehetetlen! :D Ráadásul még angoloztunk is, szóval kitettünk magunkért.

Ma takarítás és családlátogatás volt terítéken, így aztán gyorsan eltelt a mai nap is. Így este hazafelé volt csak alkalmam ráeszmélni, hogy elérkezett a várva-várt nap, és holnaptól ismét egyetemista vagyok. :D

Összegzésként csak annyit mondanék, hogy sikerült tartanom magam a kitűzött tervemhez, és a korábbiakkal ellentétben ezen a héten nem mérgelődtem mások hülyesége miatt, és nem idegesítettem fel magam apróságokon. Ezek alapján pedig azt a tanulságot vonhatom le, hogy csak hozzáállás kérdése minden. Persze ezzel nem mondtam semmi újdonságot, amit eddig ne tudott volna bárki. Viszont ez a "kísérleti" hét bebizonyította, hogy képes vagyok ignorálni a zavaró tényezőket és pozitívan viszonyulni az emberekhez.

U.i.: Hazafelé teljes extázisba kerültem, mert eszembe belém hasított, hogy holnaptól új kezdet következik. A kocsiban ahogyan éppen válogattam a zenék között, amikor ráakadtam Michael Bublé Feeling Good feldolgozására. Csak nemrég ismertem meg ezt a számot, és azonnal nagyon megtetszett, habár a dal eredetije Nina Simone előadásában is fantasztikus, azonban a két dalnak szerintem nagyon eltérő a hangulata.

Most pillanatnyilag a Bublé-féle feldolgozás hangulata áll hozzám közelebb, így szóljon most ez az új kezdet örömére.

ZsMH - 3-4. nap

Úgy érzem jó úton haladok. Sikerült végre a napi rutinomból kiiktatni a stresszkeltő tényezőket: kevesebbet facebookozok, így nem ömlik a képembe a sok hülyeség, nem idegesítenek mások a fárasztó dolgaikkal, és boldogabb vagyok, hogy viszonylagos tudatlanságban tengethetem mindennapjaimat. :D

Szerdán tornáztam, és úgy tűnik nem hiába sanyargatom magam, mert egyre többen jegyzik, meg hogy látszik a változás. Volt aznap még angolozás, családlátogatás és minden ami jó.

Ma szintén angoloztam és fodrásznál is voltam, ezzel is hangolódva a tanévkezdésre. Szívem szerint ilyen frizurát viselnék, de attól tartok, hogy nem állna jól, ráadásul a szőke szín sem illik hozzám, és sokat kellene vele bajlódni.

(Forrás: Pinterest)

Így aztán maradtam a megszokott modern bubi frizurámnál, ami most kifejezetten jól sikerült, így azon ritka alkalmak egyike volt a mai, amikor elégedetten jöttem el a fodrászomtól.

ZsMH - 2. nap

Délelőtt kimozdultunk kicsit, és horgászni voltunk. Igaz csak egy kis keszeget fogtunk (amellyel kíméletesen bántunk és amint lehetett vissza is engedtük), ennek ellenére jól esett a szabad levegőn lenni és élvezni a napsütést. Ma sikerült még angolt tanulni, tornázni is, szóval aktívan telt a mai nap.

Mivel sikerült tartanom magam a kitűzött céljaimhoz, és nem terheltem magam felesleges negatív gondolatokkal. Talán ehhez az is hozzájárul, hogy kezdek egyre izgatottabb lenni az új tanév kezdete miatt. ;)

ZsMH - 1. nap

Már tegnap este felkészültem lélekben, hogy a héten tartani tudjam magam a célkitűzésemhez.

Azt hiszem, hogy viszonylag sikerült is, így eredményesen zárhatom az első napom. Igyekeztem mindennek a pozitív oldalát nézni, gyakorolni némi empátiát és elfogadni, hogy mindenkinek megvan a maga problémája. És hogy valami produktívat is felmutathassak, végre rendet tettem a számítógépemen: a mindenfelé szétszórt fájlokat mappákba rendeztem, a felesleges dolgokat letöröltem, és átláthatóbbá tettem az asztalomat is.

Holnap ha minden igaz délelőtt szabadtéri programom lesz, de erről majd a következő összefoglalóban.

Zsörtölődéstől Mentes Hét

Valamely - még előttem is ismeretlen - okból képes vagyok apró-cseprő dolgokon hihetetlenül felhúzni magam, és nem létező problémákon lovagolni.

Lehet hogy az a gondom, hogy túl szerencsés vagyok, csak éppen nem vagyok képes észrevenni és értékelni, mindazt ami körülvesz. Vagy amiatt van, hogy sok olyan ember van körülöttem, akik fel sem fogják, hogy a tetteiknek milyen hatása lehet másokra, míg én kínosan, talán már túlontúl is kínosan ügyelek arra, hogy senkit se bántsak meg. Vagy egyszerűen ilyen a természetem, és nem tehetek ellene.

Mivel a pontos választ nem tudom, viszont azzal tisztában vagyok, hogy az állandó zsörtölődés hihetetlenül zsémbessé tud tenni, márpedig az utóbbi napokban meglehetősen az voltam, ezért szeretném a világegyetem egyensúlyába vetett hitemnek megfelelően mindezt ellensúlyozni. Ezért nyilvánítom a jövő hetemet hivatalosan   is Zsörtölődéstől Mentes Hétté, avagy stresszmentes, az aktív kikapcsolódás és a régóta elvégzésre váró feladatok megoldására szánt időszakká.

Terveim között szerepel, hogy még csak kósza gondolatként sem bukkan fel bennem a mások butasága miatt aggodalmaskodás, ehelyett igyekszek pozitív és derűs hangulatban eltölteni a hetemet. Közben aktív leszek: tanulok, olvasok, zenét hallgatok, jó filmeket nézek, beszélek a barátaimmal, sétálgatok a városban, és kiélvezem a nyári szünet utolsó napjait.

Horoszkóp

Különösebben nem hiszek se a horoszkópban, se más ezoterikus dologban, ennek ellenére nemrégiben kezembe akadt egy eredetileg 1943-ban íródott, azóta újabb kiadást is megélt könyv, amely az ezotéria és a különböző mágiák történetével foglalkozik. 

Kíváncsiságból fellapoztam a horoszkópokkal foglalkozó fejezetet, ahol az egyes jegyek jellemzései olvashatók. Végigolvastam a saját jegyem jellemzését, és a leírtak kb. 90%-a egy az egyben érvényes rám.

Megdöbbentő, hogy milyen tökéletesen össze van benne szedve, mi velem a probléma.

"A Skorpió élénk, aktív szellemű ember, a lényeget keresi, a lét értelmét és ennek kapcsán szívesen foglalkozik okkult, misztikus tudományokkal. Megérzi a kozmikus összefüggéseket, lelki problémákkal szívesen foglalkozik, erős hajlandósága van a pszichoanalízishez.

Bolygója a tüzes Mars, eleme a víz. A kettő harcából alakul ki tulajdonképpen a Skorpió jellege. Ez a kettősség vonul végig életén. A tűz aktívvá, a víz passzívvá teszi. A tűz makacs ellenállást, a víz alkalmazkodást jelent. A kettő eredőjeképpen különösen szócsatákban van otthon.

Az alacsonyrendű Skorpió kíméletlen, kegyetlen, de nemcsak szemtől-szemben, haragtartó és nem tud megbocsátani. A nyolcadik házban lakik és ez a halál háza. Ezért, mint ahogy már mondtuk, az álom, az éjszaka területén jár a legbiztosabban. Reggel szívesen ül hosszú ideig magánosan, egy órát is eltölt így, míg munkához kezd.

A Skorpió ezentúl a fix, állandó jelekhez tartozik és ennek következtében anyagias, gyakorlatias, szereti a jó életet, kényelmet, pénzt. Tartózkodó, nehezen hozzáférhető, ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett, nem hagyja magát elnyomni, szívós, önfegyelme is nagy, de a víz-trigon következtében gyengén idealista, sokszor meggondolatlan, szenvedélyes, ingerlékeny.

Rossz konstelláció esetén betegesen féltékeny és nem bírja el a vetélytársakat. Lobbanékony, de máskor nemtörődömségbe esik. Büszke szellemi képességeire, sokoldalúságára és jó konstelláció esetén nagy munkateljesítményt lehet elvárni tőle. Szerelemben szenvedélyes, házassága nem tartós. Gyakran szenved különböző gátlásokban. Érzéki szenvedélyét nagyon gyakran tudja szellemi téren kiélni."

(Fónagy Iván: A mágia és a titkos tudományok története. Pallas Antikvárium Kiadó 1999, 241-242)

Áldozat nélkül nincs győzelem

Igaz, már régen túl vagyunk a záróünnepségen, és elmondtak már mindent az olimpiáról, amit el lehetett, én mégis szeretnék még ehhez az eseményhez pár idevágó gondolatot hozzáfűzni.

Az utóbbi napokban szinte csak arról lehetett olvasni, micsoda sikereket értek el a magyar sportolók. A többség elsősorban büszkeségét igyekezett kinyilvánítani ezzel kapcsolatban, azonban hamar megjelentek azok a vélemények is, melyek elbagatelizálták a sportolók eredményeit. Annak ellenére, hogy az emberek többsége "túllihegte" az eredményeket, ami ahhoz vezetett, hogy lépten-nyomon az az olimpia éremtáblázatba futhattunk a világhálón, illetve azokba az írásokba, melyek a sportolók eredményességének okait taglalták.

Minden bizonnyal számtalan tényező hozzájárult ahhoz, hogy ezen az olimpián jóval a várakozásokon felül teljesítettek sportolóink, azonban egy nagyon fontos dolgot kiemelnék ezzel kapcsolatban.

Elvitathatatlan ezektől a sportolóktól az érdem, hogy elsősorban egyéni sikerüknek tekinthető győzelmük. Kitartó, kemény munkával, sok lemondással és áldozattal sikerült a legjobbak legjobbjaivá válniuk, és eljutni a legmagasabb csúcsokig. Biztosan számos alkalommal ütköztek nehézségekbe, leküzdhetetlennek tűnő akadályokba, azonban elért eredményeik bizonyítják, hogy nem tántorodtak el céljaiktól, hanem tovább küzdöttek.

Ez, a céljaik eléréséért vívott küzdelem, és az azokért hozott áldozat teszi őket követendő példává mindannyiuk számára.

Az "Aha!-élmény" 2. rész

Minden az általános iskolai éveimhez vezethető vissza. Második osztályos voltam, amikor az egyik megyeszékhelyről egy közeli faluba költöztünk, és a helyi általános iskolába kezdtem el járni. Szorgalmas és viszonylag tehetséges kisdiák voltam, így hamar az akkori kifejezéssel élve "ötös tanulóvá" váltam. A tanárok kifejezetten szerették ezeket a diákokat, részben mert a jó tanulóval nincsen gond, részben mert saját munkájuk sikerét látták ezekben a tanulókban.

A tanáraim többsége azonban pocsék pedagógus volt. Belém nevelték a megfelelni vágyást, és ezzel a legrosszabbat tették velem, amit pedagógus gyermekkel művelhet. Ha esetleg nem ötöst kaptam, megszidtak érte, hogy mit képzelek, hogy nem hoztam az elvárt formámat, mindezt többször a teljes osztály előtt. Ráadásul az osztálytársaim is élvezték, ha rosszul teljesítettem, mivel ilyenkor saját frusztrációjukat is kiélhették, és szabadon kigúnyolhattak. Nagyon rosszul esett a nyilvános megszégyenítés, és mindaz a rosszindulat, ami ilyenkor a nyakamba zúdult. A helyzeten az sem javított, hogy a szüleim is kellő nyomást gyakoroltak rám azzal, hogy állandóan dicsértek, mindenkinek azzal büszkélkedtek, mennyire "okos" és tehetséges vagyok.

Mit tehet ilyenkor egy gyerek? Az akkori helyzetben a lehető leglogikusabbnak tűnő lépést választottam: igyekeztem megfelelni a követelményeknek, és elkerülni a frusztráló szituációkat. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a külső elvárások lassan belsővé váljanak, és belső motivációvá váljon a megfelelni vágyás, a minél jobb teljesítmény elérése. Ez pedig nagyon erős belső hajtóerővé vált számomra, ami külső nyomás nélkül is mindig arra ösztönzött, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam.

Itt érdemes visszakanyarodni a barátaimhoz és a velük való viszonyomhoz. Egy olyan embernek, akinek a megfelelni vágyás az egyik legfőbb hajtóereje, kifejezetten szüksége van arra, hogy a környezete elismerje, vagy legalábbis visszajelzést kapjon az őt körülvevő emberektől. Ebből a perspektívából nézve hirtelen teljesen más megvilágításba kerülnek a dolgok. Minden bizonnyal a barátaim is hibásak a kialakult helyzet miatt, azonban nem tagadhatom, hogy a hiba elsősorban bennem van.

A saját frusztrációktól terhes lelkivilágom az, ami miatt rosszul érintenek ezek a - valljuk be, egyébként jelentéktelen - dolgok. Mivel azonban gyermekkoromban kellően bevésődött a követelmények-teljesítmény-dicséret "szentháromság", így most is igénylem a jó teljesítményt követő "jutalmat", a megerősítést. Ennek hiányában pedig valami megtörik bennem. Olyan vagyok, mint Pavlov felingerelt kutyája, aki hiába várja a csengetés után az eledelét. Mintha mindaz, amiért elértem hirtelen semmivé válna. Kevés ennél rosszabb érzés van.

Miután ráeszméltem, hogy ezek a dolgok összefüggnek, belém hasított a felismerés is: talán csak én túlzom el a dolgokat, és valójában elsősorban én vagyok a hibás a kialakult helyzetért. Én is olyan emberré váltam, mint akik sikeresen megnyomorították az életemet.  Én is túlzott elvárásokat fogalmazok meg másokkal szemben, és ezzel megkeserítem a saját életemet, mert a többség nem tud vagy egyáltalán nem akar megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Más részt én is ugyanúgy a környezetem zsarnokává válok, mint egykori tanáraim.

A szocializáció működésének iskolapéldája vagyok. 

Az "Aha!-élmény" 1. rész

Időnként a legkülönbözőbb helyeken és időpontokban vannak a legtalálóbb gondolataim. A minap a kocsiban ültem és bámészkodtam, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, és Aha-élményben volt részem. Nem tudom pontosan minek a hatására, talán csak a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, vagy annak, hogy aznap éppen másik lábbal keltem fel, de a fejemben már régóta motoszkáló gondolatok egy egységes egésszé álltak össze, és hirtelen megvilágosodott előttem minden.

Az utóbbi időben sokat járt az agyam a barátaim viselkedésén, valamint a velük kapcsolatos érzéseimen. Minden bizonnyal az én hibám is, hogy eltávolodtam sok olyan embertől, akikkel korábban szoros kapcsolatot ápoltam, azonban az egyetemi élet végével mindenki bekerült a munka világába, és sokkal nehezebb alkalmat találni a találkozókra. Ugyanakkor megszűnt a bennünket korábban összetartó közös kapocs is, és mindannyiunk érdeklődése sokat változott, így kevesebb is már a közös téma.

Jó lehetőség lenne a kapcsolattartásra a közösségi oldalak használata, azonban ez sokszor zsákutcába vezet. Nem tudom pontosan, hogy a figyelmetlenség vagy sokkal inkább az érdektelenség miatt, de rendszeresen hiába várok bármiféle reakcióra, vagy késik, vagy abszolút elmarad.

Még  az lenne a legkevesebb probléma, hogy az online közösségi térben ki hogyan viselkedik, jobban zavar az, hogy amikor végre eljutunk a személyes találkozóig, akkor is elhanyagolva és mellőzve érzem magam. Egyébként sem vagyok túlságosan bőbeszédű, de sokszor megesik, hogy az üdvözlést követő udvariassági körök után abban a helyzetben találom magam, hogy csak hallgatom mások beszámolóit, olyan történeteit, amelyekhez nem tudok mit hozzászólni, sokszor ráadásul olyan emberekről, akiket nem is ismerek. Értem én, hogy mindenki magáról szeret és tud beszélni a legtöbbet, de az ideális aránynak, valahol 70%-30% körül kellene lennie. Ne ez az, ami többnyire eltorzul a kb. 90%-10% arány felé. Ráadásul, ha alkalmas pillanatot is találok arra, hogy mondjuk közöljek velük egy engem ért jó hírt, üres gratuláción kívül nem sok mindent kapok.

Ez pedig rettenetesen zavar. Elsősorban azért, mert rengeteg időt és energiát fordítottam az utóbbi időben céljaim elérésére, és rosszul esik, hogy bárki ér el sikert, azt mindig nagyobb érdeklődés kíséri mint az én dolgaimat. Visszaolvasva az előző mondatot, eléggé kicsinyesen hangzik, pedig csak arra gondolok, hogy az emberi kapcsolatok alapja a kölcsönösség, és úgy érzem, ez a mi esetünkben sokszor hiányzik. Így pedig én sem tudok őszintén érdeklődni, sokszor pedig örülni sem mások sikerének, mert ott vannak bennem az apró tüskék, a sértettség és a keserűség apró szilánkjai. 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez miért frusztrál kifejezetten. Miért élem meg kifejezetten negatívan az ilyen  helyzeteket, és miért sóvárgok annyira az emberek elismeréséért?

Folyt. köv.

Újult erővel

Ismét itt vagyok, és készen állok a folytatásra.

Igaz legutóbb még elég borúlátóan láttam a helyzetemet, azonban közben végigjártam a szokásos köröket. Elcsüggedtem, közben még kritikusabb lettem magammal szemben, így még több hibámat hánytorgattam fel magamnak, ráadásul közben rossz visszajelzéseket is kaptam, és eljutottam az önsajnálat és önostorozás legmélyebb bugyraiba.

Szerencsére az utóbbi időben sikerült eljutnom odáig, hogy már nem süllyedek bele a saját lelki mocsaramba, hanem megrázom magam, és talpra állok. Az önsajnálat és lelki posványban való dagonyázás helyett az energiáimat inkább a megújulásra, a fejlődésre és a tanulásra fordítom.

Pár napja már elkezdtem a rendszeres testmozgást, mivel kiválóan eltereli a figyelmet, ráadásul nagyszerű módja az feszültséglevezetésnek. Ma pedig belekezdek az angoltanulásba. Már 1-2 hónapja kristályosodott bennem a gondolat, hogy meg akarom csinálni a felsőfokú nyelvvizsgát is, szóval a szokásos egyéni felkészüléssel ma neki is állok az ismétlésnek.

Első buktató

Még csak pár hét a célkitűzéseim megfogalmazása óta, így időszerű volt már, hogy felbukkanjanak az első akadályok is.

Hosszú hétvégét töltöttem együtt a barátaimmal a fővárosban, akik velem ellentétben nem lelkesednek annyira az aktív szabadidős programokért, annál inkább a számítógépes játékokért. Van pár játék, amivel én is szívesen játszok, azonban az utóbbi időben sikerült az ezekre fordított időt radikálisan csökkentenem.

Viszont most visszaestem. Mutattak egy régebbi - persze számomra teljesen új - stratégiai fantasy játékot, ami azonnal levett a lábamról. Ismét elkezdtem játszani és az utóbbi napokban a szabadidőm jelentős részét a virtuális valóságban töltöttem.

A kezdeti lelkesedés és belefeledkezés után eszméltem csak rá, hogy mint oly sokszor már, rossz úton járok. Gubbasztok a számítógép előtt és virtuális térben töltöm a szabadidőmet, amikor "odakint" annyi minden más vár még rám. Így aztán a pár napos intenzív virtuális lét után ismét kezdek visszatalálni önmagamhoz.

Közben elgondolkodtam az első bukásomon, és egy jelentős dilemmával kellett szembesülnöm: lehetséges változtatni az életünkön és a gondolkodásmódunkon úgy, hogy közben nem távolodunk el azoktól az emberektől, akik a régi önmagunkért kedveltek meg? Hogyan viszonyulnak majd ahhoz az emberhez, akivé válok? Vele is megtalálják majd a közös hangot vagy annyira nagy szakadék alakul ki, amelynek áthidalása már lehetetlen? Másrészről pedig ott a legfontosabb kérdés: megváltozhatunk-e akkor, ha a környezetünkön nem változtatunk?

Ismerkedjünk!

Mindig bajban vagyok, ha új emberekkel találkozok. Így most egyik célomként azt tűztem ki, hogy ezen változtatok. A változáshoz szükséges első lépés a problémák azonosítása, utána pedig jöhetnek a megoldáshoz vezető stratégiák.

Az esetemben az elsődleges probléma a bemutatkozás. Napjainkban már kevesen ismerik a társas érintkezésekhez kapcsolódó illemszabályokat, vagy egyszerűen eszükbe sem jut, hogy mondjuk a bemutatkozásnak is megvannak a maga szabályai. Az én esetemben akkor szokott kínos helyzet kialakulni, amikor az ismerőseim ismerőseivel találkozok. Ilyenkor elvárom, hogy a közös ismerősünk bemutasson az illetőnek, azonban ez az esetek többségében elmarad. Ilyenkor feszengeni kezdek, mert a szabályok szerint nekem, mint érkezőnek kell bemutatkoznom, azonban az ismerősömet sem szeretném rossz színben feltüntetni, amiatt hogy elmulasztotta a bemutatásomat. Innen pedig elindul az az ördögi kör, mivel mire megküzdök magamban ezzel a dilemmával, addigra a lehetőség elillan. Amint ez megtörténik, az idő előrehaladtával egyre kínosabbá válik a bemutatkozás. 

Sokszor kerültem ilyen helyzetbe, mivel az ismerőseim egy része valahogy természetesnek veszi, hogy az akit ismernek, azt valószínűleg én is ismerem. Az okok boncolgatására nincs lehetőségem, mivel nem látok a fejükbe. Én csak annyit tehetek, hogy a továbbiakban határozott leszek, és nem hagyom a barátaim udvariatlansága miatt kerüljek kellemetlen helyzetbe. 

A másik probléma, ami szerintem másokat is érinthet, hogy miről beszélgessünk egy újonnan megismert emberrel, ha esetleg kettesben hagynak bennünket. A kínos csendben végigült néhány perc nagyon kellemetlen tud lenni. Ilyen esetekben hiába próbáltam meg valahogy feloldani a helyzet feszültségét, sosem tudtam, mivel indíthatnám el a beszélgetést. Erre a problémára kínál megoldást a "small talk". Ennek segítségével sikeresen áthidalhatjuk a kezdeti kínos szakaszt és lehetőséget teremthetünk arra, hogy elindulhasson az érdemi beszélgetés. 

Az igazi titok

Biztosan mindenkinek van olyan dolog az életében, amivel elégedetlen. A külsőnktől kezdve, a munkánkon, a társas kapcsolatainkon át, egészen a magánéletünkig biztosan akad olyan, amin változtatnánk. Sokaknak megvan az ehhez szükséges lelki ereje, és képes céljai elérése érdekében áldozatokat hozni, míg mások gyorsan, erőfeszítés nélkül szeretnének eredményeket elérni.

Az utóbbi emberek csoportjába tartoznak azok is, akik képesek akár vég nélkül panaszkodni arról, hogy mennyire elégedetlenek, mennyire sanyarú a sorsuk, vagy éppen mennyire sikertelenek a munkájukban/tanulmányaikban. Őket célozzák meg a gyors fogyást ígérő csodaszerek, a diétásként feltüntetett (de közben cukorra teletömött) termékek, vagy a nagy kereseti lehetőségeket kínáló értékesítési (általában mlm) munkák is.

Véleményem szerint nekik szól Rhonda Byrne A Titok című műve is. Szeretném előre leszögezni, hogy magát a könyvet nem olvastam, így csak másodlagos információim vannak róla, de az alapján amit hallottam, olvasta róla, a következő körvonalazódott bennem a mondanivalójáról: a könyv a központ gondolata a vonzás törvénye, miszerint a pozitív gondolkodásmód hatással van sikereinkre, azaz ha pozitív gondolatok uralják a gondolkodásmódunkat, akkor könnyebben elérhetjük a céljainkat. Első hallásra szimpatikusnak tűnik a könyv központi gondolata, hiszen a pozitív hozzáállás elengedhetetlen ahhoz, hogy céljaink eléréséért küzdjünk, és még akkor is munkálkodjunk azok megvalósításán, amikor kudarcok érnek bennünket, és már feladni készülünk céljainkat.

A gond csak ott van, hogy ezek a gondolatok magukban hordozzák a félreértelmezés lehetőségét is, hiszen azt sugallják, elegendő várni a "csodát", ami előbb vagy utóbb bekövetkezik. Azok az emberek, akik így értelmezik a könyv mondanivalóját, önigazolást keresnek tétlenségükre, és valljuk be lustaságukra.

Pusztán sóvárgással, céljaink mantrázásával nem lehet előrébb jutni. Ha eredményeket akarunk, azokért keményen meg kell dolgozni. Persze vannak olyan szituációk, amikor külső körülmények miatt tényleg lehetetlen a céljaink elérése. Ezektől eltekintve azonban helytálló a mondás: áldozat nélkül nincs győzelem.

És a siker valóban győzelem, mert győzelmet aratunk a nehézségek felett, megvívunk a kihívásokkal, és felülkerekedünk önmagunkon. Számomra édes érzés, amikor hosszú hónapok erőfeszítése után révbe érek, és saját munkám gyümölcseit arathatom le. Mámorító érzés, dicsőséges pillanat, amikor erőfeszítéseimet siker koronázza. Ilyenkor érzem magam igazán embernek.

Mennyiség vs. minőség

Pár napja láttam a Lopott idő című filmet, és nagy hatással volt rám. Na nem a történet - ami erősen emlékeztet más filmekre - , nem is a színészi játék miatt, hanem  maga a koncepció miatt.

A film egy alternatív világban játszódik, ahol a genetikai kísérleteknek köszönhetően sikerült elérni, hogy 25 éves kor után nem öregszenek az emberek. Amint betöltötték a 25. életévüket kapnak egy évet, és elindul a karjukba épített óra. Innentől kezdve mindenkinek az a célja, hogy a lehető legtöbb időre tegyen szert, így érthető, hogy ebben a világban a legfőbb értékmérő a pénz. Időt kapnak fizetés gyanánt, idővel fizetnek az üzletekben, és időt halmoznak fel a tehetősek.

Ebben a világban sokan egyik napról a másikra tengetik életüket rettegve attól, hogy az órájuk számlálója eléri a nullát. Ezek az emberek a gettókban próbálnak életben maradni, ahol a legjobban mindenki attól tart, hogy elrabolják az idejét. A másik végletet a szó szerint értendő időmilliomosok alkotják, akik előtt több évezred is állhat, persze csak akkor, ha nem halnak idő közben erőszakos halált. Ezek a tehetős emberek ráérősen élik mindennapjaikat, testőrök hadával veszik magukat körbe, és tartózkodnak minden olyan dologtól, ami esetlegesen fenyegetheti az életüket. 

A film bemutatja ezt az ellentmondást, és éppen annyira járja körül a témát, hogy elgondolkodtasson bennünket is: az eltöltött időnk mennyisége vagy minősége a fontosabb? Éljünk úgy, hogy soha semmi sem történik velünk, mert félünk kilépni a komfortzónánkból, félünk a ránk leselkedő veszélyektől, vagy kockáztatunk, és feledhetetlen élményekre teszünk szert, melyekre mindig is emlékezni fogunk? 

Azért nem, mert...

Biztosan sokak számára ismerős az a helyzet, amikor kitűzünk valamilyen célt, akár külső nyomásra, akár saját elhatározásunkból, és ott állunk a megvalósításhoz szükséges első lépés előtt. Úgy gondolom, hogy ez a legkritikusabb pont. Sokan már itt elbuknak, mert nem képesek meghozni a célok megvalósulásához szükséges áldozatot (legyen az a megvalósuláshoz szükséges időráfordítás, vagy a lemondás bizonyos dolgokról). Ilyenkor jöhet a kifogáskeresés, amivel nyugtatni igyekszünk magunkat, hogy hiába az elhatározás, bizonyos tényezők mégsem teszik lehetővé céljaink megvalósulását.

A minap futottam bele egy ilyen listába, amelyen az új ötletek megvalósulásával kapcsolatos leggyakoribb kifogásokat gyűjtötte össze. A felsorolás szerint az időhiány, a kudarctól való félelem, a kezdeti nehézségek és a versengéstől való félelem mind előkelő helyet foglal el a listán.

Persze ezek az indokok nem minden esetben bizonyulnak kifogásoknak, hiszen elképzelhető, hogy valakinek tényleg nincs elég ideje vagy nincsen megfelelő anyagi háttere céljai megvalósítására. Azonban az esetek többségében sajnos a kezdeti lelkesedés ellenére ezekhez hasonló kifogásokat találunk, hogy lustaságunkat vagy éppen tétlenségünket magunk előtt is leplezzük. Sokszor láttam már fogadkozó, nagy jövőbeli terveket ecsetelő embereket, akik radikálisan szerettek volna változtatni az életükön, de a kezdeti lelkesedés után minden maradt a régiben.

Pedig az igazán nagy változásokhoz nem kell más, csak szemléletváltás, sajnos azonban pont fejben zajlanak legnehezebben a változások.

"Nekem tetszik, ha ez itt a vég"

Ma belefutottam egy origós szösszenetbe, ami tökéletes összhangban van azzal a témával, ami már jó ideje foglalkoztat, és ennek köszönhetően megszületett az első bejegyzésem is.

Az írás összefoglalta egy hosszú éveken át haldoklókkal foglalkozó ápolónő arra vonatkozó tapasztalatait, hogy haláluk küszöbén mit bántak meg a haldoklók. A lista a következőképpen alakul:

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.
5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Végigolvasva a listát, csupa olyan kívánság szerepel rajta, amelyek olyan egyszerű és hétköznapi dolgokkal kapcsolatosak, melyeken bárki tud változtatni. És talán éppen ezért is olyan meghökkentő ez a felsorolás, mert valószínűleg a többség minden bizonnyal képes lett volna változtatni ezeken dolgokon, ha még idejében eszmél, és megreformálja az életét.

Ez a cikk azért is talált most annyira szíven, mert az utóbbi pár hónapban nekem is sokat jártak a gondolataim az elmúláson. Ezek a gondolatok kezdetben meglehetős szorongással töltöttek el, majd megbékülve a vég elkerülhetetlenségével, arra jutottam, hogy a minél teljesebb és boldogabb életre kell törekednem, ezzel kihasználva életem kereteit, illetve csökkenteni azon tetteim vagy éppen azok hiányát, melyeket majd az utolsó pillanatokban majd meg kell bánnom. Minden igyekezetem ellenére biztosan lesz majd mit megbánnom, de nem szeretném, hogy életem végén kelljen szembesülnöm elhibázott életemmel, és a lehetőségeim elherdálásával.

Különösen figyelemre méltó a fenti listából az utolsó pont, mellyel kapcsolatban az említett ápolónő a következőt nyilatkozta: "Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásba." Ez a gondolat - azaz hogy a boldogság választás kérdése - bennem is megfogalmazódott, és végiggondolva a dolgokat, valóban csak a mi választásunkon múlik, hogy boldogok leszünk-e. Persze relatív, hogy kit mi tesz boldoggá, ugyanakkor vannak bizonyos általános érvényű célok, melyeket a többség igyekszik élete során megvalósítani. Ilyen cél például az önmegvalósítás, a pezsgő szociális élet kialakítása és fenntartása, az érdeklődésünknek megfelelő munka végzése, vagy éppen az anyagi javak birtoklása.

Én is boldog szeretnék lenni, ehhez viszont sok mindenben változnom kell. Meg kell látnom az apró dolgokban is az örömöt, hasznosan kell eltöltenem a szabadidőmet és javítanom kell a társas kapcsolataim minőségén. Remélem, hogy ez a blog hozzá fog járulni az általam áhított változásokhoz azzal, hogy lehetőséget teremt a gondolataim tisztázására, az apró örömök megtalálására és a szabadidőm tartalmas eltöltésére.

Beköszönő

Köszöntök minden kedves idetévedőt! :)

Régóta foglalkoztat a blogolás gondolata, azonban csak most érett meg bennem a kellő elhatározás, illetve csak mostanában alakult úgy a dolgaim, hogy okot is találtam az írásra.

Egy meglehetősen nehéz időszakon vagyok túl. A tragikus családi események mellett az anyagi gondokkal való szembesülés, a munkanélküliség és a társas kapcsolataim elsorvadása mind oda vezettek, hogy szembesülnöm kellett a felnőtt élet nehézségeivel. A körülmények hatására visszavonhatatlanul felnőtté váltam, és már nem tudok olyan felhőtlenül és nehézségektől mentesen tekinteni a jövőre, mint gondtalan gyermekként.

A nehézségek feldolgozása és a helyzettel való megbékélés nem következett be egyik pillanatról a másikra, azonban mostanra állíthatom, hogy sikerült túltennem magam a sokkon, és eljött a talpra állás ideje. Különösen azért is, mert beteljesült egy régóta dédelgetett álmom, és vissza nem térő lehetőséget kaptam, melyért ugyanakkor keményen meg is dolgoztam. Mivel pár évig parkolópályán voltam, ezért kicsit "elpuhultam", azonban eljött az ideje, hogy ismét visszatérjek a régi önmagamhoz, és felvegyem a tevékeny hétköznapok ritmusát.

Az átélt események és az előttem álló lehetőségek arra késztettek, hogy átgondoljam mihez kezdek a rendelkezésemre álló idővel. Így döbbentem rá, hogy rossz irányba terelődött saját hibámból az életem az utóbb években, ezért változtatnom kell. Változtatnom kell, mert csak akkor élhetek a számomra megadatott lehetőséggel, és teljesíthetem ki az életem. Éppen ezért a boldogságkeresés rögös útján indulok el, mely dokumentálásához ezt a blogot hívom életre.

Jó olvasást!