Időnként a legkülönbözőbb helyeken és időpontokban vannak a legtalálóbb gondolataim. A minap a kocsiban ültem és bámészkodtam, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, és Aha-élményben volt részem. Nem tudom pontosan minek a hatására, talán csak a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, vagy annak, hogy aznap éppen másik lábbal keltem fel, de a fejemben már régóta motoszkáló gondolatok egy egységes egésszé álltak össze, és hirtelen megvilágosodott előttem minden.
Az utóbbi időben sokat járt az agyam a barátaim viselkedésén, valamint a velük kapcsolatos érzéseimen. Minden bizonnyal az én hibám is, hogy eltávolodtam sok olyan embertől, akikkel korábban szoros kapcsolatot ápoltam, azonban az egyetemi élet végével mindenki bekerült a munka világába, és sokkal nehezebb alkalmat találni a találkozókra. Ugyanakkor megszűnt a bennünket korábban összetartó közös kapocs is, és mindannyiunk érdeklődése sokat változott, így kevesebb is már a közös téma.
Jó lehetőség lenne a kapcsolattartásra a közösségi oldalak használata, azonban ez sokszor zsákutcába vezet. Nem tudom pontosan, hogy a figyelmetlenség vagy sokkal inkább az érdektelenség miatt, de rendszeresen hiába várok bármiféle reakcióra, vagy késik, vagy abszolút elmarad.
Még az lenne a legkevesebb probléma, hogy az online közösségi térben ki hogyan viselkedik, jobban zavar az, hogy amikor végre eljutunk a személyes találkozóig, akkor is elhanyagolva és mellőzve érzem magam. Egyébként sem vagyok túlságosan bőbeszédű, de sokszor megesik, hogy az üdvözlést követő udvariassági körök után abban a helyzetben találom magam, hogy csak hallgatom mások beszámolóit, olyan történeteit, amelyekhez nem tudok mit hozzászólni, sokszor ráadásul olyan emberekről, akiket nem is ismerek. Értem én, hogy mindenki magáról szeret és tud beszélni a legtöbbet, de az ideális aránynak, valahol 70%-30% körül kellene lennie. Ne ez az, ami többnyire eltorzul a kb. 90%-10% arány felé. Ráadásul, ha alkalmas pillanatot is találok arra, hogy mondjuk közöljek velük egy engem ért jó hírt, üres gratuláción kívül nem sok mindent kapok.
Ez pedig rettenetesen zavar. Elsősorban azért, mert rengeteg időt és energiát fordítottam az utóbbi időben céljaim elérésére, és rosszul esik, hogy bárki ér el sikert, azt mindig nagyobb érdeklődés kíséri mint az én dolgaimat. Visszaolvasva az előző mondatot, eléggé kicsinyesen hangzik, pedig csak arra gondolok, hogy az emberi kapcsolatok alapja a kölcsönösség, és úgy érzem, ez a mi esetünkben sokszor hiányzik. Így pedig én sem tudok őszintén érdeklődni, sokszor pedig örülni sem mások sikerének, mert ott vannak bennem az apró tüskék, a sértettség és a keserűség apró szilánkjai.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez miért frusztrál kifejezetten. Miért élem meg kifejezetten negatívan az ilyen helyzeteket, és miért sóvárgok annyira az emberek elismeréséért?
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése