Mivel az elmúlt hetekben sok munkám akadt, ráadásul nagy kihívásokkal kellett megküzdenem, ezért minden energiám le volt kötve, és nem volt időm az állandó agyalásommal mindent túlbonyolítani. Mostanra a folyamatos szellemi munka következtében eléggé kimerültem, és habár jövő héten két szóbeli prezentáció is vár rám, nagyon nehezen veszem rá magam a felkészülésre.
Ehelyett a "kedvenc" kedvtelésemet űzöm: azon rágódom, hogy szociális kapcsolataimban miért vagyok sikertelen. Ezzel a témával már sok esetben foglalkoztam a blogon, és ezekből a posztokból már egyértelműen kirajzolódni látszik számomra is, hogy nem vagyok egy könnyű eset. Sok rossz beidegződéssel és gátlással vagyok terhes, amelyeken nem segít az sem, hogy nem feltétlenül a legelfogadóbb és legtámogatóbb emberekkel hozott össze a sors.
A legnagyobb probléma azonban bennem van, az én frusztrációim azok, amelyeket folyamatosan másokra kivetítek. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy az esetek többségében annyira negatív színben látom a "barátaimat". A bennem kavargó indulatok, a felszín alatt motoszkáló, soha ki nem mondott érzések azok, amelyek számtalanszor arra késztetnek, hogy rágódjak a megváltoztathatatlan múlton, ugyanakkor kihagyjam a változtatás lehetőséget a jelenben és zsörtölődjek a még meg sem történt jövőn.
Régen, kisgyerekként őszinte, szókimondó voltam, az az igazi ártatlan típus, aki nevén nevezte a körülötte lévő dolgokat. Amikor új osztályba kerültem kisiskolásként és megjegyeztem, hogy az egyik fiúnak egy műtétből fakadó forradás volt a szája felett, akkor egyből mindenki lehurrogott, hogy igen, műtéte volt, tegyem magam rajta túl. Egyébként sem illik ilyet megjegyezni. Pedig életemben nemcsak először láttam ilyen sebhelyet, hanem egyáltalán sebhelyet, így gyerekként igenis izgatott, hogy a a fiú miért különbözött tőlünk. Ezt az esetet a mai napig nem felejtettem el, és arra is tisztán emlékszem, hogy milyen rosszul éreztem magam utána, mint aki valamiféle tabut szegett meg. Pedig csak az ártatlan gyermeki kíváncsiság vezérelt.
Az esetet követően kisiskolásként még számos ehhez hasonló botlásom volt őszinteségemből fakadóan. Majd új osztályba kerültem, a falusi kis iskolából egyszer csak egy nagy városi iskolában találtam magam. Itt a játékszabályok számomra még inkább ismeretlenek voltak, így itt is sikerült jó pár rossz élménnyel gazdagodnom. Viszont lassan kezdtem megérteni, hogy mi a legfontosabb szabály: az őszinteség nem kifizetődő. Keserű tapasztalat volt ez számomra, mert gyermeki idealizmusom itt jelentős csorbát szenvedett. Lassan elkezdtem az elfogadott normák szerint viselkedni, és így sikerült is részben beilleszkednem.
Azonban az így szerzett tapasztalataim örökre meghatározták az emberekhez való viszonyomat és a társas kapcsolataimat. Az őszinteségem elenyészett, és megszületett a másoknak megfelelni akaró tinédzser énem. Ezzel megszületett az a konformista énem is, amely olyan dolgokhoz is bólogatott, amellyel nem értett egyet, csak mert nem merte másoktól eltérő véleményét nyilvánosan vállalni. Becsaptam másokat, de leginkább magamat, mert olyan emberek barátságát igyekeztem őrizni, akik nem azért kedveltem amilyen valójában voltam.
Habár sikerült kialakítanom néhány őszinte kapcsolatot is, alapvetően csapdába ejtettem magam olyan emberek között, akiket sokszor félrevezettem. Most is ennek a levét iszom: ahelyett, hogy megmondanám a véleményemet őszintén, magamban fortyogok mások hülyesége miatt, meg persze hallgatásommal még bátorítom őket.
Változtatni mindig nehéz. De az első lépést már megtettem, azonosítottam, hogy mi a problémás terület, amely korrigálásra szorul. Nem állítom, hogy könnyű lesz, és egyik napról a másikra sikerülni fog, de igyekszem mindent elkövetni, hogy minél hamarabb jó, akarom mondani őszinte útra térjek.
