Napi gondolatébresztő 3.

Forrás: 9gag

Napi gondolatébresztő 2.

(A mondást eredetileg Don Meredith-től származik, de Sheldon szájából viccesebben hangzik.)

Napi gondolatébresztő 1.

Visszatérés

Hosszú ideje nem írtam bejegyzést, aminek több oka is van, de elsősorban az elfoglaltságomnak tudható be. 

Már részt az utóbbi hónapokban jelentősen átalakult az életem, és ezzel alapvető hatással volt a közérzetemre. A mindennapos elfoglaltság, a rám váró kihívások és feladatok lefoglaltak, így nem volt arra időm, hogy rágódjak a dolgaimon, vagy éppen újabb felfedezéseket tegyek önmagammal, a személyiségemmel kapcsolatban. Mostanában viszont volt egy kis időm pihenni, és az agyamban állandóan kattogó fogaskerekek újabb felismeréssel ajándékoztak meg. 

Gyakori levertségem, ingerlékenységem, cinikusságom és negatív világlátásom nem abból fakadt, hogy alapvetően rossz természetű ember lennék, sokkal inkább abból a kilátástalan helyzetből, amelybe kerültem. Szorgalmas tanulással töltött egyetemi évek után mindenki abban reménykedik, hogy sikerül elhelyezkednie. Lehetőleg a szakmájában, habár bölcsész és tanár diplomával annak is örül az ember, ha egyáltalán sikerül munkát kapnia. Én másfél évig kerestem munkát, és összesen 1 olyan álláslehetőség adódott, ahol eséllyel indulhattam a meghirdetett pozíció megszerzéséért. 

Hosszú idő volt ez a másfél év, amely szépen lassan a naiv fiatalos reménykedésből reménytelen helyzetté vált, alaposan megtépázva az önbecsülésemet, az önmagamba és a tanulmányaim hasznába vetett hitemet. Idővel megkeseredtem, cinikussá és rosszindulatúvá váltam. Keserűséggel töltött el, hogy tanulmányaim hiábavalónak bizonyultak, hogy rajtam kívül a barátaimnak kivétel nélkül volt munkája, és én, aki a legkeményebben tanultam végig az elmúlt éveket, képtelen voltam érvényesülni.

Mostanra szerencsére ez a helyzet megváltozott. Végre nekem is van "munkám", ráadásul azon szerencsés kevesek egyike vagyok, aki azzal foglalkozhat, ami érdekli. A szeptember óta eltelt harmadik hónap eleje, a budapesti utam utáni napok voltak azok, amikor rádöbbentem, hogy ismét a régi vagyok. Ismét tudtam a barátaimmal felhőtlenül beszélgetni, nem volt bennem sértettség, sem pedig a felszín alatt izzó harag. Jól éreztem magam, szórakoztam, és ahogy észrevettem a többiek is jól érezték magukat a társaságomban.

Őszinte hazugságok

Mivel az elmúlt hetekben sok munkám akadt, ráadásul nagy kihívásokkal kellett megküzdenem, ezért minden energiám le volt kötve, és nem volt időm az állandó agyalásommal mindent túlbonyolítani. Mostanra a folyamatos szellemi munka következtében eléggé kimerültem, és habár jövő héten két szóbeli prezentáció is vár rám, nagyon nehezen veszem rá magam a felkészülésre. 

Ehelyett a "kedvenc" kedvtelésemet űzöm: azon rágódom, hogy szociális kapcsolataimban miért vagyok sikertelen. Ezzel a témával már sok esetben foglalkoztam a blogon, és ezekből a posztokból már egyértelműen kirajzolódni látszik számomra is, hogy nem vagyok egy könnyű eset. Sok rossz beidegződéssel és gátlással vagyok terhes, amelyeken nem segít az sem, hogy nem feltétlenül a legelfogadóbb és legtámogatóbb emberekkel hozott össze a sors. 

A legnagyobb probléma azonban bennem van, az én frusztrációim azok, amelyeket folyamatosan másokra kivetítek. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy az esetek többségében annyira negatív színben látom a "barátaimat". A bennem kavargó indulatok, a felszín alatt motoszkáló, soha ki nem mondott érzések azok, amelyek számtalanszor arra késztetnek, hogy rágódjak a megváltoztathatatlan múlton, ugyanakkor kihagyjam a változtatás lehetőséget a jelenben és zsörtölődjek a még meg sem történt jövőn. 

Forrás: 9gag

Régen, kisgyerekként őszinte, szókimondó voltam, az az igazi ártatlan típus, aki nevén nevezte a körülötte lévő dolgokat. Amikor új osztályba kerültem kisiskolásként és megjegyeztem, hogy az egyik fiúnak egy műtétből fakadó forradás volt a szája felett, akkor egyből mindenki lehurrogott, hogy igen, műtéte volt, tegyem magam rajta túl. Egyébként sem illik ilyet megjegyezni. Pedig életemben nemcsak először láttam ilyen sebhelyet, hanem egyáltalán sebhelyet, így gyerekként igenis izgatott, hogy a a fiú miért különbözött tőlünk.  Ezt az esetet a mai napig nem felejtettem el, és arra is tisztán emlékszem, hogy milyen rosszul éreztem magam utána, mint aki valamiféle tabut szegett meg. Pedig csak az ártatlan gyermeki kíváncsiság vezérelt. 

Az esetet követően kisiskolásként még számos ehhez hasonló botlásom volt őszinteségemből fakadóan. Majd új osztályba kerültem, a falusi kis iskolából egyszer csak egy nagy városi iskolában találtam magam. Itt a játékszabályok számomra még inkább ismeretlenek voltak, így itt is sikerült jó pár rossz élménnyel gazdagodnom. Viszont lassan kezdtem megérteni, hogy mi a legfontosabb szabály: az őszinteség nem kifizetődő. Keserű tapasztalat volt ez számomra, mert gyermeki idealizmusom itt jelentős csorbát szenvedett. Lassan elkezdtem az elfogadott normák szerint viselkedni, és így sikerült is részben beilleszkednem. 

Azonban az így szerzett tapasztalataim örökre meghatározták az emberekhez való viszonyomat és a társas kapcsolataimat. Az őszinteségem elenyészett, és megszületett a másoknak megfelelni akaró tinédzser énem. Ezzel megszületett az a konformista énem is, amely olyan dolgokhoz is bólogatott, amellyel nem értett egyet, csak mert nem merte másoktól eltérő véleményét nyilvánosan vállalni. Becsaptam másokat, de leginkább magamat, mert olyan emberek barátságát igyekeztem őrizni, akik nem azért kedveltem amilyen valójában voltam. 

Habár sikerült kialakítanom néhány őszinte kapcsolatot is, alapvetően csapdába ejtettem  magam  olyan emberek között, akiket sokszor félrevezettem. Most is ennek a levét iszom: ahelyett, hogy megmondanám a véleményemet őszintén, magamban fortyogok mások hülyesége miatt, meg persze hallgatásommal még bátorítom őket. 

Változtatni mindig nehéz. De az első lépést már megtettem, azonosítottam, hogy mi a problémás terület, amely korrigálásra szorul. Nem állítom, hogy könnyű lesz, és egyik napról a másikra sikerülni fog, de igyekszem mindent elkövetni, hogy minél hamarabb jó, akarom mondani őszinte útra térjek.

Barátság

Sok szociálpszichológiai témájú könyvet olvastam az utóbbi napokban, és felfigyeltem pár érdekes gondolatra. Az emberi viselkedés sajátossága, hogy az ember keresi azoknak a társaságát, akikkel közös tulajdonságokkal rendelkeznek. Ez a közösség a külsőtől kezdve, az anyagi ás társadalmi helyzeten túl kiterjedhet a közös érdeklődési körön át sok mindenre. 

Mivel az utóbbi időben egyébként is sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne definiálni a barát fogalmát, ezért ezek a jelenségek éppen kapóra jöttek, hogy tisztázni tudjam magamban milyen kritérium alapján tekinthetek valakit a barátomnak. A válasz egészen evidens: a közös érdeklődés az az összetartó erő, ami  szerepet játszik abban, hogy az emberek sok időt töltenek együtt, mely révén kialakul a kölcsönös szimpátia, bizalom és közvetlenség, ami ezeket a kapcsolatokat jellemzi.

Sajnos tapasztalnom kellett, hogy a közös érdeklődés és tevékenységek eltűnésével már megszűnik az az összetartó erő, ami korábban arra ösztönzött, hogy hetente számtalan órát üldögéljek a barátaimmal kocsmákban, a lakásunkban vagy éppen a számítógép előtt. 

Forrás: Pinterest

Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lelki terhet ró rám, ha találkoznom kell ezekkel a régi ismerősökkel (mert barátnak nem igazán nevezném őket, a fent említett okból kifolyólag). Ugyanakkor van pár olyan ember a környezetemben, aki ismerősök és az általam meghatározott barát definíciója között helyezkednek el, mivel a definíciónak megfelelően részben megvan a közös érdeklődés, azonban a kapcsolatunkat mégis egyfajta távolságtartás jellemzi. Ez persze nagyrészt nekem köszönhető, mert régebben volt pár elhamarkodott rossz reakcióm, ami miatt, ha jól érzem, akkor "házisárkányként" könyveltek el. A helyzeten az sem segít, hogy mind fiúk, ráadásul a szögletesebb fajtából. 

Mivel a hétvégén látogatóba érkeznek hozzánk, már előre hatalmába kerít a rossz érzés, mert minden egyes alkalom a következőképpen zajlik: az utolsó pillanatig nagy a bizonytalanság, hogy végül kinek nem felel meg az időpont, habár a találkozónk dátumát a legtöbb esetben már legalább 1 hónappal előbbre kitűzzük, így elvileg mindenki szabaddá tudná tenni magát, ha akarná. Ezen még túl tudom tenni magam, mert a leginkább az frusztrál, hogy habár a tervezéskor felmerül számos programjavaslat (melyeket én mindig nagy lelkesedéssel támogatok), azonban végül azzal telik el az idő, hogy ülünk a szobában, beszélgetünk számítógépes játékokról, zenékről, filmekről, sorozatokról, és persze becsúszik néhány magánéleti vonatkozású téma is, majd mindezt megfejelendő filmet vagy éppen sorozatot nézünk, zenét hallgatunk, és ha nagyon ki akarunk rúgni a hámból, akkor játszunk pár kör SOLO-t. Persze időnként becsúszik egy rövid csocsózással összekötött kocsmázás, vagy egy rövid városnézés, esetleg valami egyéb program, de többnyire ezek nagyin ritkák.

Lehet hogy nagyon nyersen hangzik, de így, ebben a formában számomra ezek az összejövetelek inkább fárasztóak, mint kellemesek. Elsősorban azért mert már sokszor hangoztattam, hogy változatosan és aktívan szeretném eltölteni az időmet, ami ezen összejövetelek alkalmával abszolút nem valósul meg. Egy szobában ülni és világot megváltani bármelyik napon tudok, és mivel ritkán mozdulok ki, így az ilyen "bulik" alkalmával kicsit több "izgalomra" vágyok. 

Másrészt nehezen teszem magam túl azon, hogy ezek az emberek az elfecsérelt éveimre emlékeztetnek. Azzal tisztában vagyok, hogy emiatt erős negatív érzéseket táplálok irántuk, habár jól tudom, hogy nem az ő hibájukból alakultak a dolgok úgy, ahogy. Ráadásul ők korántsem változtak annyit az utóbbi időben, mint én, így őket többnyire ugyanazok a dolgok érdeklik, amelyek régebben összehoztak és összekötöttek bennünket, mára azonban én ezeken már részben túlléptem.

Ha az interneten szétnézek a barátság keresőszót használva, mindenhonnan csak cuki képek és elmés idézetek ömlenek a képernyőmre, amelyek az életre szóló barátságok erejét hirdetik. Valóban így lenne? Az emberek többsége tényleg talál olyan társat (értelemszerűen a házastársán kívül), akivel egész életében szoros baráti kapcsolatot ápol? Vagy ugyanúgy, mint ahogyan a házasságok tönkremennek, a barátságok többsége sem állja ki az idő próbáját? Vagy ennél is egyszerűbb a válasz, és én vagyok defektes?

Hibázni annyi, mint meg sem próbálni

Az utóbbi időben nagyon elfoglalt voltam, mert beindult az egyetem, és pikk-pakk azon kaptam magam, hogy már december elejéig el is vagyok látva tennivalóval. Mivel megrögzött munkamániás vagyok, ezért az utóbbi hetekben nem igazán tudtam időt szakítani arra, hogy folytassam a koponyám körül tett utazásom dokumentálását, azonban mivel most éppen betegeskedek, ezért engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. 

Mivel teljesen új közegbe kerültem, ahol keményen kell dolgozni a sikerért, ezért felmerült bennem a kudarc kérdése, melyben előbb vagy utóbb mindannyiunknak része van. Abban is egészen bizonyos vagyok, hogy sokan az iskolában is megtapasztaljuk a kudarcot, illetve az arra adott hibás tanári reakciót, ami radikálisan meghatározhatja, hogy a fiatalok a későbbiekben hogyan néznek szembe tévedéseikkel, hibás döntéseikkel. 

Én már írtam róla korábban, hogy velem szemben nagyon magas elvárásokat támasztottak a tanáraim, ami önmagában nem lett volna gond, hiszen engem kifejezetten motiválnak ezek az elvárások. A gond akkor kezdődött, amikor a tanár letorkolt a rossz válaszért, és az az érzést keltette bennem, hogy hibázni rossz és megengedhetetlen. A hibás választ követően sajnos a tanáraim sokszor még meg is szégyenítettek az osztálytársaim előtt, ami még tovább fokozta bennem a kudarctól való rettegést.
Pedig tévedni természetes dolog, hiszen bizonyos dolgokat nem tudunk, vagy az adott helyzetben rossz döntést hoztunk és hibáztunk. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan hiba csúszott az emberiség történetébe, ami gyökeresen változtatta meg az életünket. Elég csak Kolombuszra gondolnunk, aki Ázsiába akart eljutni, de ehelyett felfedezte az amerikai kontinenst. A listát hosszasan lehetne sorolni, melyhez itt van néhány kiragadott példa. 

Sajnos az iskolában pontosan az ellenkezőjét sulykolják a diákokba, akik sokszor már jelentkezni sem mernek, attól tartva, hogy ha hibás választ adnak, akkor ismét nyilvános megszégyenítésben lesz részük. Az iskolának pedig pont az ellenkezőjére kellene nevelnie: nyitottságra és szabadságra, hogy kifejezhessük véleményünket. A sokévnyi rossz idegződést nehéz levetkőzni, ezért az egyetemen csúcsosodnak ki ezek a hatások igazán, ahol a tömött előadókban elhangzott tanári kérdések sokszor inkább csak költőiek, hiszen nem sokan merik vállalni, hogy egy nagyobb csoport előtt esetleg rosszul válaszoljanak a feltett kérdésre, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat.

Forrás: 9gag

Mivel az oktatási rendszer sikeresen belénk neveli a kudarctól való félelmet, ezért egy idő után megjelenik a kihívásoktól való félelem is. Hiszen ha valamit véghez kell vinnünk, akkor megvan az esély rá, hogy hibázunk. Ez pedig alapból sem tesz jót az önbecsülésünknek, pláne ha belénk sulykolták, hogy nem szabad hibázni, mert az rossz dolog. 

Ekkor jelenik meg az a kudarckerülő viselkedés, mely sokakat jellemez: alacsonyra teszik a mércét (hiszen a könnyű feladatokkal biztosan megbirkóznak), nem keresik a kihívásokat, és ha mégis kudarc éri őket, akkor hajlamosak azokat külső tényezőknek tulajdonítani.
A kudarctól én is tartok, mint mindenki, annak ellenére, hogy ha jobban belegondolok, az életemben sok sikert értem el, és nagyon kevés igazi, komoly kudarc ért. Sajnos mindazt a kellemetlen élményt, ami iskolásként ért nehéz elfelejteni, és levetkőzni a rossz szokásokat. A hibázástól és a tévedéstől való félelem ellen folytatott küzdelmemben csak egyre szabad gondolnom: igazi kudarc az, ha valamit meg sem próbálunk.